Harminc, meg ami utána jön
Harminc (el)múltam. Férfi vagyok, abból is a...

Kedd 20:10

2010 október 4. | Szerző:

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

Krisztina
félrevon. Én meg félrenyelek. Talán félre is kacsingatnék, ha nem fogná
meg a kezemet, és nem húzna maga után ellentmondást nem tűrő
vasmarokkal.
Kivezet
a teremből a folyosóra, majd fel az emeletre. A központi biliárdterem
mellett van egy kisebbfajta, úgymond randiszoba, ahol félhomályos
boxokban dumcsizni, összebújni, és még ki tudja, mi mindent lehet. Vagy
nem lehet. Lehet.
Itt
nem tör rád a haver, nem tör rád a pincér, rám viszont határozottan
rámtör a kétségbeesés, amikor egymással szemben huppanunk le egy
alig-méretű asztal két oldalán.
– Tehát – jelenti ki Krisztina, és hátratolja előre bukó hajtincseit. – Mi bajod van?
Hidegen, mosoly nélkül kérdez. Viszont hangjában cikáznak az érzelmek.
– Tudod, a politikai helyzet…
–
Na ide figyelj, Krisztián! Látom, hogy valami nagyon betett neked velem
kapcsolatban! De magamba pillantva nem tudok rájönni, mi lehetett az a
részemről… Illetve talán mégis. Talán túlságosan rád nyomultam? Túl
közvetlen voltam? Túl…
– Túllihegtem ezt az egészet – mondom kurtán.
Krisztinának méreteket tágulnak a szemei. Mondjuk M-esből XL-esre.
– Ezt most jól hallottam? – kérdezi, és kezd dühös lenni. Fortyogóan dühös. – Tényleg jól hallottam?
–
Nem tudom, mit hallottál, és mit nem – tör ki belőlem. Elég volt a
jófiús kontrollból! – Én is hallottam egyet s mást, és minden porcikám
tiltakozik ellene, hogy hülyének nézzenek! És játsszanak az
érzelmeimmel!
–
A te érzelmeiddel? – kontrázza Krisztina. – Te hallod, amit mondasz?
Most közlöd velem, hogy szórakozgatni jó voltam, de aztán semmi több? És
még a saját érzelmeidet akarod nyalogatni?
–
Nem kell semmit megjátszanod – veszek vissza. Közömbösbe. – Hála Isten,
még idejében megtudtam, hogy beetetőset játszol, hogy aztán később
benyújtsd a számlát…
– Te bolond vagy? Vagy beszedtél valamit?
– Igen, egy kis józanságot. És nem szorulok rá a szolgálataidra, mert én érzelmekkel szeretek, nem pedig ösztönökkel. Sajnálom.
Krisztina
szótlanná kukul. Ül velem szemben, arca merő döbbenet. Aztán összébb
mennek csáboszöld szemei, és sírni kezdenek. Mármint a szemei. Meg ő
maga is. Nekem meg nem kell a színház.
Felállok.
És ott hagyom, magára. Kegyetlen vagyok? Lehet! De hogy pénzre utazó,
ferde lelkű szennyes nőkkel adjam össze magam, ott még nem tartok!
Harmincegykettő évem ide vagy oda.
Szédelegve hagyom el a randiszobát, és visszamegyek a földszintre.
A
bárban közben majális kerekedett. Dénes osztja a piát, Szilárd a
humort, a két megmentő-lány pedig a dekorativitást. Úgyhogy én vagyok
most az ügyeletes hangulatromboló. Na és?
–
Mutasd magad, sikerlegény – ragad vállon Szilárd. Meglapogat, ahogyan
az a jókedvéhez illik, bennem viszont a pumpa száguldozik felfelé.
– Hagyjál – mondom, lerázván magamról a kezeit. – Délután ott hagysz a szarban, most meg…
– Most meg mi? – olvad kérdővé a vigyora. – Mi bajod?
– Keveset ittam.
–
Tudtam, hogy csak az üzemanyag hiányzik belőled – vigyorog rám, de
közben már a szőkéje felé kanyarog a pillantása. – Tankolj fel, ma én
fizetek!
Azzal
úgy otthagy, mint a pinty. Kár, hogy nincs egy sem a teremben, mert
szívesen beletaposnám a padlóba. Mármint a pintyet. Azután magamat is.
A
bárpulthoz lököm magam, és elveszek valamit Dénestől, amit felém kínál.
Lehajtom. Előbb a piát, aztán a fejemet. A kedvemet úgyis odalent kell
keresgélni. Már persze, ha egyáltalán meg akarom találni.
Megköszönöm a valamit, amit ittam, aztán kezet fogok Dinivel. Intek is, majd a kijárat felé indulok.
A Lloyd előtt derült az éjszaka. Ami beborulhatna, mind bennem van már.
Gyűlölöm
a tündérmeséket! Hogy jön egy csodaszép lány, aki pont hozzám illik;
aki izgalmas, mint egy felfedezni szomjazó rejtély; s aki megért engem
teljesen a furcsa gondolataimmal együtt. Persze, valószínű. A valóság
csak úgy szórja az irreális örömöket az ember életében. Hallelúja! Újabb
hulla. A lelkem egy akasztott nulla.
– Krisztián!
Felnézek. Pákozdi Ágota, újdonsült, feltűnő műkörmű kolléganőm mosolyog rám, azzal a „téged akarlak”-pillantással együtt.
– Baj van?
–
Mi lenne? – felelem. Végignézek rajta. Nem lopva, feltűnően. – A baj
sokaknál alapállapot. Az én homlokomra is ki van írva, csak ki kell
cserélnem benne a fénycsövet, mert jelenleg nem villog olyan feltűnően.
Az élet szar.
–
Szar hát – hagyja rám, de közelebb lép. Parfümje beterít, mint elrobogó
kukásautó zavaros vizű pocsolyával az óvatlant. Nem bánom. – De két
szar sosem adódik össze. Inkább kioltják egymást.
– Komolyan mondod?
– Nem hiszel nekem?
Már úgy áll előttem, hogy az orrunk összeér.
– Gyere, sétáljunk egy kicsit, itt lakom a sarkon.
Sétáljunk.
Belém karol, most ő visz magával. Rosszabb úgysem lehet, mint
Krisztina. Talán ha mákom van, még kevésbé rosszul is elsülhet a dolog.
Bocsánat, kevésbé szarul. A szarból nem engedek!
– Elmondom, én mit szoktam csinálni, ha szar az élet – súgja menet közben.
– Nálad?
– Nálam!
– Akkor meghallgatom!
A hallgatás sokszor beleegyezés. Valamibe, amelyről egy órával ezelőtt el nem tudtad volna képzelni, hogy megteszed.

(folytatás a következő bejegyzésben)
Címkék:

Kedd 19:53

2010 szeptember 16. | Szerző:

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

Aztán
mégsem kezdődik semmi. Azazhogy mégis, valami egészen meglepő. Meglep
engem, meglepi Dénest, meglepi Szilárdot, meglepi az ellent, és úgy
cakumpakk mindenkit a teremben. Már persze azok közül, akik vizuálisan
az afférunkon élvezkednek.
Kezdődő
cowboy-párbajunk felállását ugyanis váratlan látogatók zavarják meg. 3
szőkeség nyomakodik be a képbe, háttal nekünk, szemben Ádival és
testőrségével. Na jó, az egyikük aranybarna hajú, de nem ez a lényeg.
–
Leállni, fiúkák – mondja a bal szélső barbie. Azt nem látom, mit csinál
az arcával, de a vele szemben feszítő idegen vonásai ellágyulnak. Mint
amikor a vajat a nyílt láng fölé rakják. A vaj azonban gyorsan
szétfolyik, a fickót viszont nem olyan fából… izé zsiradékból
öntötték.
– Mi van? – selypít fel Ádi, mint egy nazális gőzsíp. – Ki a bánatok vagytok ti?
– A bánat rád fog majd szállni, ha nem csináltok rögtön hátraarcot, és nem vonultok ki marha gyorsan marhasorban a teremből!
Ez
a jobb oldali szőkeség volt. őBLONDsága még a lábait is enyhe terpeszbe
vágja, csípőre igazított kezei szemmel láthatóan bármire el vannak
szánva.
– Mi folyik itt? – súgja oda nekem Szilárd. – Valami Tarantino-filmet forgatnak, vagy túl sok tequilát ittam, és hallucinálok?
–
Bár az utóbbi lenne – morgom neki halkan. Olybá tűnik, megilletődtünk a
3 gráCICA fellépésétől, mert Dénes is csak bámul maga elé. Hogy
pontosabb legyek, az előtte álló lány fenekére.
Ádi
és kompániája azonban messze áll a lekenyerezéstől. Persze egy
sztriptíz lehet, hogy megoldaná a kedvüket, de hogy kereket nem
oldanának tőle, az hótbiztos. Inkább éppen ellenkezőleg.
Még
jó, hogy a csajok nem kezdenek vetkőzni, helyette úgy tűnik,
keménykedni készülnek. Egyik-másikuk feltűri karjain a nem létező
blúzt-pulóvert (semmi kis top-okban feszítenek), és készítik az
ökleiket. Esküszöm, ha nem lennék egészen biztos abban, hogy a Dénes
meglepetéspiája okozta nyomás a tarkómban igazibb, mint a koboldok
aranya, azt hihetném, az új Charlie angyalai közé keveredtem.
–
Gyertek, velünk verekedjetek – szólal meg a középső leányzó, és én
döbbenten konstatálom, hogy Pallagi Krisztina az. Az aranybarna hajú
motoros csábító. Napom kínjának királynője. – Üss meg engem, és
megtudod, mennyire szánalmas verekedni valamiért, amit korlátaid miatt
az ősember-módszeren kívül máshogy nem látsz elintézhetőnek!
Szilárd
vigyorogva néz rám. Baromira látom a szemein, hogy gondolatban ő már
egy kiadós iszapbirkózásért rimánkodik, persze pasik nélkül. Én meg
azért esedezem, hogy az az állat Ádi nehogy tényleg bepancsoljon egyet
valamelyiküknek, mert akkor ököl helyett whiskysüveget és baseball-ütőt
is felhasználok a majdani bunyóban.
Krisztina mondatától eláll az agresszorok keze-lába-szava. Ledermednek, mint a jégbe csurrantott meleg pisi.
–
Na ne cirkuszozzatok itt nekünk – kel ki magából az édi Ádi, csakhogy
színtisztán hallani, mennyire nem tud mit kezdeni a helyzettel. – El az
útból!
Ettől
a felszólítástól valószínűleg még a söröm körül köröző zümmögő legyek
sem rebbennének tova, annyira erőtlenül hat. Szilárd a balomon vigyorog,
Dénes a jobbomon, én pedig csak úgy magam elé, Krisztina hátának.
–
Akkor jössz, vagy mi lesz? – kérdezi harciasan a balos szőke, és köröz
egy látványosat a bal karjával. Mögötte Szilárd reflexszerűen rántja el
jobbra a fejét, mielőtt a műkörmökkel boxerré transzformált ököl rajta
csattanna.
Ádi
azonban nem jön. Meg a két szomszédja se, az iderángatott megtorló
osztag. Helyette gyors és zavaros szemkontaktust cserélnek, aztán hátat
fordítanak, és elszelelnek. Ki a teremből. Vert seregként. A rajtunk
végigfutó, megkönnyebbüléssel vegyes döbbenet serlegért kiált.
A csajok összenevetnek, pacsiznak, mint gólok, meccsek, győzelmek után szokás a versenysportban, és felénk fordulnak.
–
Köszi, nagyok vagytok – mondom, kerülni próbálván Krisztina tekintetét.
De valahogy mindig újra beleakadok abba a fojtogató zöld szempárba.
–
Basszus, én jó leszek – tartja maga elé a kezeit Szilárd barátom, és
kacsint az előtte álló szőkeség felé. Dénes nem cicomázza túl a
dolgokat, tölt valami színeset az ő védőangyalának. – Na nem mintha nem
vertük volna laposra őket – folytatja Szilárd -, de minek összemocskolni
az új szerkómat, ha nem muszáj…
Azzal
végigsimít az egymásba olvadó női arcokat ábrázoló pólóján. A csajszi a
szemével követi Szilárd mozdulatait. Felvont szemöldökkel. Nem
folytatom.
Krisztina hozzám lép.
– Mi a baj?
Kérdése egyenes, csak az én nézésem ferde.
– Ebbe most nem kívánok belemenni – mondom. Gonosz vagyok, meg tapló. Jólesik.
–
Én meg nem kívánom ezt annyiban hagyni – feleli rögtön Krisztina.
Nyíltan, durva erőszakkal néz a szemembe. Olyan pillantással, amelyből
nagyon-nagyon nehéz kivonnia magát a másiknak. Én sem tudom. De lehet,
hogy annyira már nem is akarom.
– Figyelj, ezt max négyszemközt kellene…
Foszlik az ellenállásom, gyors tempóban.
– És van ennek valamilyen áthághatatlan akadálya?
Krisztina tényleg játszik a szemével. Felvonja a szemöldökét, mélyíti a pillantását. Játszik. Velem is.
Mielőtt megszólalhatnék, befut Csenge. Szó szerint, a folyosó irányából.
– Mi történt? – lihegi halálra váltan. – Kint mondta egy srác, milyen balhé volt…
– Majdnem balhé – pontosítok, és lopva Krisztinára nézek. Ő lopva elmosolyodik.
– A mosdóban voltam – hadarja Csenge. Kékes szeme ide-oda jár, mintha még mindig tartana Áditól.
– Vége van – mondja Krisztina haláli nyugalommal, ha már a halálnál tartunk. – De most beszélnem kell Krisztiánnal.
Ellenkezni próbálok.
– Beszélnem kell Krisztiánnal. Most!
Képtelen vagyok. Ellenkezni.

(folytatás a következő bejegyzésben)
Címkék:

Kedd 19:34

2010 szeptember 9. | Szerző:

(előzmény a korábbi bejegyzésben)


Állok,
mint a lecövekelt fájdalom. Mozdulatlanul, belül azonban kitörni
készülő szlalomköröket nyargalászva. Majd szétfeszít a bizonytalanság.
Csenge viszont, mintha sutba felejtené Ádi okozta lelki
megrázkódtatását, örömittas sikítással ugrik Krisztina karjaiba.
–
Szia – mosolyog a szemébe 100 csillogó foggal, Krisztina pedig hasonló
boldogsággal fogadja. Puszi, puszi, ölelés, ölelés. Én meg
szerencsétlenül téblábolok tőlük mintegy fél méterre. Mit nem adnék most
egy sörért. Vagy egy ácskalapácsért, a saját fejembe…
–
Legközelebb nekem is szóljatok – mosolyog Krisztina, mire Csenge
visítva kezd nevetni a mosdók előtti folyosón. Nekem kábé ölni lenne
kedvem. És azt hiszem, nem is igen válogatnék. Sem az eszközökben, sem a
célpontokban.
– Veszélyesen kell élni, tudod – bökdösi Krisztina vállát Csenge.
–
Na ja – morgom, megtapogatva feldagadt számat. Lehet, hogy kicsit
hangosabban duzzogok, mert mindketten rám merednek. Csenge végigsimít az
arcomon, csak úgy szokásosan, Krisztina pedig csupán most ébred rá,
hogy egy háborús sérült is ácsorog a folyosón.
– Mi történt? – kérdezi aggódó arcot vágva, és közelebb lép hozzám.
– Semmi különös, csak összetörtem egy kicsit…
Kétértelműségem rajtam kívül másnak nem tűnik fel, szóval marha sokat érek a malíciámmal.
– De tényleg. Mi történt?
Valóban aggódik, nem csak tetteti. Szeretnék hinni neki.
–
Ő az én kis hősöm – ugrik Csenge a nyakamba, és megpuszil. Úgy látszik,
nála a szeretetkitörés a stresszlevezetés legjobb módozata.
– Azt az összetöpörítő melléknevet nyugodtan elhagyhattad volna…
–
Édes vagy – szorongat tovább Csenge, mire Krisztina tekintetén mintha
felhők úsznának át. Még nem viharjellegűek, de azért bármi lehet
belőlük. Csak nem féltékeny Csengére?
– No jó – fejtem le magamról a rám tapadt kezeket. – Végre innom kell valamit erre a… mai napra.
Rossznevelten
hátat fordítok nekik, és a folyosóról nyíló bár felé indulok. Nem
szólnak utánam. De mielőtt belépnék a terembe, hallom, hogy suttogni
kezdenek a hátam mögött. Hadd tegyék.
Dénes
meglát, odaint nekem, én pedig már távolról mutatom, hogy kettőt kérek.
Mindegy miből, de üssön, mint az a vágyott ácskalapács.
Felszuszakolom
magam a pult előtti egyik bárszékre, s mire levághatnám a könyökömet a
keményfa borításra, már előttem is áll két pohár. Egy kicsi és egy nagy.
Na jó, egy közepes és egy baromi nagy.
– Látom, nagy a gáz – mondja Dénes kérdő tekintetem látva. – Hajtsd fel, de ne kérdezd, mi ez!
Szót
fogadok. Lenyelem előbb a kisebb pohár tartalmát, aztán a gigantikusban
lévő sörrel öblögetek. Így is keresztülfut rajtam egy tehervonat, egy
csatahajó és egy nehézbombázó. Majdnem leszédülök az ingatag bárszékről.
– Mi volt ez? – suttogom Dénes felé. Oktávokat és évtizedeket mélyült a hangom a majd egy deci meglepetéspiától.
– Mit mondtam?
– Hogy ne kérdezzem.
– Hát akkor…?
Dénes
ott hagy a pácban… pácolódni. A saját és a titkos recept alapján
készülhetett alkohol levében fődögélek. Annyi erőm sincsen, hogy a tőlem
másfél méterre heverő mogyorós tálért nyúljak. Agyonüt a nap
feszültsége, lelki vívódásaim, no meg az ezerfokos pia gyomormaró gőze.
Valamint az a tenyér, amely vaslapát módjára csap a vállamra. Most a másik irányba billenek a bárszéken.
– Korán örültél, haver!
A
haver megszólítás nem túl bizalomgerjesztő, és sajnos az az arc sem,
amellyel farkasszemet nézek, amikor megpördülök. Pontosabban arcok,
amelyekkel… A farkasszemből rögtön bárányszem lesz.
3
idegen áll előttem, míg én a bárszéken terpeszkedem. Egyikük az orrából
még mindig keskeny vérpatakot eregető Ádi, a másik kettő pedig a
sebtében összekapkodott felmentő sereg lehet. Mármint számára felmentő,
számomra valószínűleg bevégző sereg.
–
Gyere ki, megbeszéljük az iméntit – vigyorog Ádi. Rohadt nagy legény
lett, mióta két másik haver áll mellette. Én viszont csak egy üres
kispoharat és egy félig teli söröskorsót tudok felmutatni. Azt hiszem,
nem nagyon kell mérlegre tenni a dolgokat, hogy megjósolható legyen a
végeredmény.
–
Dehogy megyek – mondom akkora nyugalommal, amekkora csak kitelik tőlem.
Az pedig nem valami sok. Remélem, csak én hallom hangom enyhe
remegését. – Én a fair játékot szeretem.
– Én meg azt szeretem, ahogyan szétverjük majd a pofádat!
Mindhárman
előrelépnek. Beletörődöm a vesztembe, és elemelkedem a bárszékről. Ám
ahelyett, hogy lendülnének felém a kezek, Dénes mászik be a képbe.
– Itt nem lesz semmiféle verekedés. Lehet távozni.
Nekem
háttal, védőn áll köztem és a kivégzőosztag között. Pillanatnyi
dermedtség száll a trióra, de aztán gyorsan levetkőzik a zavart. Ádi
nagyképűen meglapogatja Dénes vállait.
– Maradj ki belőle, pajtás! Várnak az italok a pult mögött, húzd meg magad szépen!
Mintha
csak valami ponyvából olvasná a szöveget, annyira kínos. Hallgatni egy
kívülálló szemével. Csak sajnos én baromira benne vagyok a dolgok
sűrűjében.
Dénes nem mozdul, én viszont előlépek mögüle, és megpróbálom arrébb taszítani.
– Köszi, de megoldom – mondom neki. Ja, hogy véget vessek az életemnek.
Dénes
továbbra sem mozdul, erővel sem tudom visszalöködni a pult mögé. Na ja,
amekkora erőm nekem van, nála pedig medicinlabdák duzzadnak
bicepsztájékon.
Aztán még valami elodázza az első pofon elcsattanását.
– Készülj a harcra, testvér!
Szilárd lép mellénk, feltűrt ingujjal és kidüllesztett mellkassal. Kezdődhet a haddelhadd!


(folytatás a következő bejegyzésben)
Címkék:

Kedd 19:14

2010 szeptember 2. | Szerző:

(előzmény a korábbi bejegyzésben)



–
Baj van, kicsi? – kérdezem és kidüllesztem a mellkasomat. Hogy
nagyobbnak látsszak. De az optika nem nagyon akar az oldalamra állni.
–
Mi van? – szól vissza a soha nem látott pasi, akit Csenge lökdösött ki a
Lloyd ajtaján. Kicsit bénázgatott a küszöbnél, de már visszanyerte az
egyensúlyát és a magabiztosságát. – Mi van?
–
Nem hozzád szóltam – felelem a hapsinak, miközben Csengéhez lépek.
Átfogom a vállát, egyszersmind lefogom a kezeit is, mielőtt egy arra
járó kamion alá lökhetné a másikat. – Baj van?
– Nincs baj! Baj akkor lesz, ha ez a mocsok nem kotródik el innen azonnal!
Húha, tényleg baj lehet. Csenge káromkodik. Most kell észnél lennem.
–
Neked ehhez mi közöd? – vicsorít a pasi. Lóvásáron elkelne a fogaival,
bár ökröket azért csak nem állítanak ki közéjük. – Szóval, Csenguci
drága, ne hidd, hogy én vagyok a bunkó! Kis parasztlány!
Ekkor lépek közbe. Testileg. Elengedem Csenge vállait, és a fickóhoz tipegek.
– Most rögtön hátra arc, és tűnés!
Kemény
vagyok, mint az edzett svédacél. És valami hasonló keménységű
ökölcsapást kapok az államra. Én megtántorodom, Csenge felsikít, a
szemétláda meg elvigyorodik. Azt hiszi, game over, pedig én még csak
most nyomom meg a play gombot.
Visszakövetelem
az egyensúlyomat, majd térden rúgom a pasit. Oldalról, hogy
megroggyanjon, mint a Pisai Ferde Torony. Annak már sikerült megállítani
a dőlését, én viszont nem hagyom, hogy ellenfelem talpra táncolhasson.
Egyetlen lépéssel mellette termek, és ezúttal ököllel ütök az orrára.
Ezt is oldalról.
Nekem belebizseregnek a csontjaim, Csenge újra sikít, az idegen viszont a földre hanyatlik. Szép látvány. Büszke vagyok.
A hapsi tüzet okád felém a betonon heverészve, nekem meg az ingemre csöppen valami. Vörös és foltot hagy. A fenébe.
– Jézusom, te vérzel – fut oda hozzám Csenge.
Én
közben nem veszem le a szemem a kiütöttről. Elég sok filmet láttam már
életemben ahhoz, hogy tudjam, vannak, akik szitává lyuggatva is képesek
feltámadni. Hát még akkor egy sima orrbetöréstől.
– A jó… (k-val kezdődik és anyukámat szidja)!
Nem
túl elegáns tőle, hogy a koszlott betonon térdel (már térdel, vigyázat,
már térdel!), és fröcsögi magából a szemetet. Én viszont gentleman
vagyok, és nem szólok vissza. Na jó, csak azért nem, mert átkozottul fáj
a szám, Csenge pedig egy zsebkendővel törölgeti.
–
Juj, nagyon feldagadt – aggódik édesen Csenge. Rá sem néz a hapsira, én
viszont továbbra is figyelemmel követem a mozdulatait. Ahogyan feláll.
Ahogyan megfordul. És ahogyan távozik a színről. Victory!
– Mi volt ez? – selypítem bucira dagadt számban egyensúlyozva a hangokat.
– Ádi.
– Basszus. Mit akart?
– Ócsárolni. Egyszer csak megjelent, aztán nekem esett. Hogy milyen kis hülye liba vagyok, satöbbi.
– De miért, a jó francba?
– Mert beteg. Hülye. Barom.
–
Túl sok a jóból – próbálok humorizálni. Nehezen megy. Fáj a képem,
mintha kivasalták volna. Ipari mángorlóval. – Még jó, hogy úgy írtad le
tegnap: „kicsit más, mint én”. Csak akkor nem tudom, nem vagy-e
eltévedve a méretbecsléseket illetően…
–
De hülye vagy – neveti el magát végre a lány. Véres-maszatos
zsebkendőjét a bejárat melletti szemetesbe hajítja, és megfogja a
karomat. – Gyere, lemossuk a szádat.
A
Lloyd kedden takarékra állította magát. Páran lézengenek csak a bár
előtti előtérben, ahonnan a mosdók is nyílnak. A legnagyobb
természetességgel vonulunk be a férfiaknak kijelölt toilettbe.
Szerencsére
üresen találjuk, így elkerüljük a pánikot. Már ami a zavarbaesett
nemiszerv elrejtéseket illeti. A patyolattiszta, tükrökkel is felszerelt
mosdókhoz lépünk, Csenge pedig nekiáll további ápolásomnak.
Ahogyan
az a ponyvatörténetekben (és filmekben) lenni szokott, véletlenül van
nála steril zsebkendő, sőt még sebtapasz is. Csak hogy szép legyen az
élet.
– Köszönöm – süti le a pillantását Csenge, de én felemelem a fejét. Nehogy már a szememre tapassza rá azt a ragaszt.
– Szerintem nem is lett volna égető szükséged a segítségemre, ahogy elnéztem.
–
De azért jó, hogy jöttél – simítja meg az arcomat. A sérülésmentes
részén. – Bátor kislánynak mutattam magam, de nem tudom, mit csináltam
volna, ha a verbális erőszak után a tettek mezejére is lép…
– Én azért nem féltelek. Illetve dehogynem, csak nem úgy…
– Édes vagy – pici puszit nyom a számra. A sérült számra. A bucira dagadt számra. Így sajnos nem sokat érzek belőle.
Aúúú! Csenge nem lacafacázik, felnyomja a számra a ragtapaszt, de korántsem olyan érzékenységgel, mint a puszilehelésnél.
– Na, készen is vagy, megmentő!
Összemosolygunk.
Szeretem Csengét. Nem úgy, de majdnem. Ugyan már mondtam, de jobb, ha
kondicionálom a dolgot. Szóval, amikor együtt voltunk, ÚGY voltunk
együtt, majdnem kikészítettük egymást. Nagyon nem ment a dolog. Amikor
viszont már nem voltunk együtt, ismét egymás kebelére borultunk, és
testvérekként ragaszkodtunk a másikhoz. Ez van.
Újabb
mosoly a részemről, újabb simogatás Csenge részéről, és kifelé indulunk
a férfibirodalomból. Csenge bújik ki először az ajtón, közvetlen utána
én. Majdnem beleütközünk Krisztinába, aki a női mosdóba készül belépni.
Mármint a Nap Nagy Csalódása Krisztinába. Akivel együtt töltöttem az
éjszakát, teljes borkábulatban.
– Nem mondom, diszkréten nyomjátok – mosolyog Pallagi Krisztina.
Aki
látott már sebzett oroszlánt üvölteni, csak az tudhatja, hogyan nyom
agyon a szikrázó és letaglózó fájdalom malomköve. Ez már Game Over a
javából.

(folytatás a következő bejegyzésben)
Címkék:

Kedd 19:11

2010 augusztus 29. | Szerző:

(előzmény a korábbi bejegyzésben)



A
nap további része egy kész katasztrófa volt. Vagyis hűen illeszkedett
az előzményekhez. Akkor végtére beszélhetnék akár első munkanapom
kiegyensúlyozottságáról is? Jó vicc.
Dühösen
caplattam vissza a boxomba, hogy aztán megírjam minden idők leggyengébb
cikkét a témáról, amit a főnököm, Földes Zoltán adott. Mekkora kínt
képesek okozni a nők a hiszékeny, szerelemre éhes férfiaknak? Eláruljam?
Baromi nagy kínt! Kerekítettem egy olyan zagyvalékot, amelyre még a
legtalpnyalóbb törleszkedő sem bólogatna, ehhez képest Zoltán annyit
mondott: „Jól van, meg vagyok elégedve veled!”
Most
vagy én vagyok abnormális módon maximalista, vagy a Három gXer magazin a
legdilettánsabb irodalmi termék a piacon. A döntést meghagyom holnapra.
Annál
is inkább, mivel bejátszott még ez meg az a padlón fetrengő
lelkiállapotomba. Először is, Szilárd barátom úgy itt hagyott engem,
mint ahogyan a macskát vágják ki sz… szöcskét fogni. Még a telefonját
sem méltóztatott felvenni a hívásomra. Ezért hazafelé nem az irodaház
tetején lévő parkolók felé vettem az irányt, hanem a földszinti gyalogos
bejárathoz lifteztem le.
Igen
ám, de az átkozott masina éppen akkor katapultálta ki magát a perpetuum
mobile pedigréjű családtagjai közül, amikor a gyomrában agonizáltam.
Pontosan a második szint magasában adta meg magát, és se le, se fel.
Vártam.
Vagy tizenhárom másodpercet. Mert ennyi idő elteltével valaki kívülről elkezdte ököllel verni az alumínium ajtót.
–
Hahó – kiáltottam ki mérgesen. – Ne dörömböljön! Itt vagyok! Én
szorultam be, azzal nem megyünk semmire, ha ráadásul még be is dugul a
fülem!
A dörömbölés csak nem akart abbamaradni.
– A fenébe, hagyja már abba! Mit akar a másodikon? Hívjon szerelőt! Most!
Ez
is én voltam. Az viszont már, aki méltóztatott reagálni az
elhangzottakra, valaki más. Nem is kellett sokat találgatnom, hogy
kicsoda.
– Ne tartsa már fel azt a rohadt liftet! Nyomja meg az ajtónyitó gombot, aztán uzsgyi a dolgára!
–
Nyomom én, de nem működik. És ne kiabáljon velem, kedves rendszergazda
kollegina, hanem repüljön segítségért! Szedje a lábait, nulla, egy,
nulla, egy…
– Hogy az a… Már megint te? Legközelebb hol futunk össze, a hálószobámban?
–
Ha rajtam múlik, ott semmiképpen se – feleltem, továbbra is magasabb
hangnemben. Úgy látszik, ez lett köztem és Szakály Krisztina között a
hivatalos hangmagasság. – Előbb hanyatlok a saját kardomba!
– Ó, de romantikusss! Érzelemfiú azt állítja, nem engem üldöz! De akkor mégis mi a nyavalyás fityfenét vacakolsz a liftemmel?
–
A TE lifteddel? Basszus, neked bérleted van ide, vagy mi? – asszem, én
is elvesztettem a jólneveltségemet. Pedig még klausztrofóbiás se vagyok.
Csak Krisztinafóbiás… – Nincs lábad legyalogolni a másodikról?
–
Igenis van lábam – csapott dühödten a liftajtóra. Fülcsengést okozott
vele. – Ahhoz mindenképpen, hogy jól seggbe rúgjalak, ha előbújsz végre a
celládból.
–
Inkább idebenn, mint kint veled – vicsorogtam édesen. Kezdett tetszeni a
szitu, pedig semmi örömteli nem volt benne. Izzadtam a liftben, mint
egy vágóhídra terelt disznó, egy dühös nőszemély pedig szépen-lassan
megkergült kint, az ajtó előtt. Egy eszményi nap folytatása.
– Hehe. Jól van, Kisfiú, most az egyszer megúszod a fenékbe billentést! Ugyanis sietek!
– Azt látom…
–
Különben pedig, egy melós nap után, amelyen mindenféle balfékek
zaklattak az irodámban, jár nekem, hogy ne kelljen gyalog talpalnom
lefelé a lépcsőházban! Ha a második emelet, ha a huszadik!
Ez
most érvelés volt? Elgondolkodtam a hallottakon, és arra jutottam, hogy
kedves Krisztinánk olyféle sülthülye, aki diplomát követel magának
szánalmas elmétlenségeiért. Tátong némi rés valós és vélt énképe között.
Pszichiáterek csapatára lenne szüksége, hogy betömjék ezt a fekete
lyukat. Mondjuk egy jól záró kényszerzubbonnyal, vagy gyógyszerek
futószalagnyi seregével.
Aztán
hirtelen csend lett. Úgy látszott, Krisztina eltávozott. No nem az örök
vadászmezőkre, csak sürgető dolgára. Mondjuk, hogy vegyen némi
illemórát a szomszédjában lakó, kékvérű matuzsálemtől.
Vártam
még vagy öt percet (egy lecsesző SMS Szilárdnak, egy SMS Szilvinek,
hogy csessze le Szilárdot), aztán váratlanul megindult a lift lefelé.
Mire kiléptem a Három gXer épületéből, fél hat felé pörgött az óra.
Irány
haza, majd a szokásos tevékenységek: fürdés, vacsora, e-mail-ek serege
(az egyik Pákozdi Ágotától jött. Egyelőre jégre tettem, mert nem
értettem, mit akar tőlem).
Aztán
nem tudtam mit kezdeni magammal. Szédelegtem parányi lakásomban, faltól
falig csapódtam, csapkodtam magamat kilátástalanságomban, körbe-körbe
csapongtak a gondolataim. Aztán úgy döntöttem, mégis ismerősökhöz kell
csapódnom, ha meg akarom őrizni a józan eszemet (amely nem egyenlő a
józansággal).
Felkerekedtem
a Lloydba. Most a jól ismert, kétszárnyú ajtó előtt ténfergek. Bemenni
nincs erőm, kinn maradni nincs bátorságom. Két világ között állok. Az
egyik a lélekbemarkoló csalódások univerzumába nyílik Pallagi
Krisztinával a trónusán, a másik a féltve őrzött és átkozott magány
területére csábít. Hát én immár kit válasszak?
Van úgy azonban, hogy az ember helyett mások hozzák a döntéseket. Mint éppen most is. Velem.
Ahogy
negyvenedszerre vonulok el keresztben az ajtó előtt, pofán csap a… a
kétségbeesés is, persze, de materiálisan az ajtó is. Mert éppen kilép
rajta valaki, a bejárat egyik szárnya pedig az arcomon csattan. Pofon
nem fájt még annyira, mint ez, mert olyasvalaki adja, aki nem szokott
engem bántani. Se tettlegesen, se máshogyan.
Szeretett
Csengém lép ki a Lloydból, maga előtt lökdösvén egy soha nem látott
pasit, aki negédesen szórja a lány fejére az átkokat. Fájó pofával lépek
közbe.

(folytatás a következő bejegyzésben)
Címkék:

Kedd 14:51

2010 augusztus 26. | Szerző:

(előzmény a korábbi bejegyzésben)


–
Még itt van? – hallom a hátam mögül. Mereven bámulom az ajtó melletti
iroda-táblácskát, mintha a lottó ötös nyerőszámaira várnék. De nem rájuk
várok. Hanem arra, hogy összeszedjem magam. A poraimból. – Igen, az az
ajtó. Visszafelé is működik, nem csak befelé.
– Öööö… – fordulok meg. – Ööööö…
– Magánhangzó-kúra? – kérdezi, nekem háttal. Csak ahogy szokta. – Szép teljesítmény. Ha eljut az ‘E’-ig, küldök majd bonbont.
–
Nem értem a sértődését – emberelem meg magam. Rám fér. Elvégre homo
vagyok. Sapiens, a félreértések elkerülése végett. – Nem én kezdtem a
chat-elést, és nem én kezdtem az érzelmi vájkálást.
– Hogy mi vaaaaaan?
Úgy
pördül meg a székkel, hogy rövid, de bő szoknyája a vízszintesig
lebben. A szemeiből kiolvasható forgószélszerű düh a világűrig repítené
Dorothy-t házastul, kutyástul, mindenestül. Hírük se maradna. A
jelenlegi helyzet szerint nekem is ez a sors néz ki. Aztán csak ennyit
mond:
– Basszussss!
Elhúzza
a szó végét, én pedig lehet, hogy jobban tenném, ha magamat húznám el
innen, jó messzire. De szeretek tiszta vizet löttyinteni a… pofámba.
–
Na szóval – kezdem. Aztán folytatom is, ugyanazzal a lendülettel. – Én
tartozom egy bocsánatkéréssel, de akkor te is tartozol egy másikkal.
–
Én tartozom? Tudod, mivel tartozom én? Magamnak egy jó nagy pofonnal,
hogy nem bírtam a seggemen maradni. Mert, kedves Krisztina, muszáj volt
ismét pofára esned! Most vagy gyémántból van a képem, hogy nem képes
megsérülni, vagy már úgy nézhetek ki, mint akit agyba-főbe faragtak egy
bazinagy vésővel…
Hallgatok. Ez tényleg hülye. Első blikk ide vagy oda.
– Ebből valahogy nem hallom ki a bocsánatot…
–
Ezt a pofát – kap a fejéhez a lány. A Második Krisztina. – Egyéb
kárpótlást ne nyújtsak? Varrjak gombot az ingedre? Névjegyet az alsódra?
Értelmet az elmédbe?
Azt
hiszem, kezd zsákutcának kinézni a dolog. Ahonnan nincs visszatérés. De
ha rajtam múlik, legalább áldozat marad majd a helyszínen. Annyit
elárulok, hogy nem én leszek az.
–
Látom, ülősztrájkot tart a kulturáltságod – mondom mosolyogva, mire úgy
pattan fel, mintha bolhák másztak volna a szoknyája alá. Csapatostul. –
Bár szerintem az már rég elszivárgott, és monoton biteknek adta át a
helyét. Nulla, egy, nulla, egy…
– Ha, ha, ha. Mr. Érzelemfiú viccekre is képes. Már persze csak a maga szintjén.
– Szóval, mi lesz azzal a megbánással? Egy szimpla „bocs” is megteszi.
–
Bocs-csinálta mókamester vagy te, hallod-e – vidul fel a lány. Álltában
lesimítja a szoknyáját. Mire odakaphatnám a szemem, már folytatja is. –
Végtére, min is veszekszünk most mi?
– A bocsánaton – felelem.
–
A bűnbocsánaton – változtatja kútméllyé és dörmögővé a hangját. –
Fröcsköljétek be a másik érzelmeit híveim, kénköves tűzzel, izzó
magmával, magával az ördöggel!
Elnevetem magam. Tud ez a lány, ha akar. Mármint hülye lenni. Jópofa hülye.
Visszaül a székre, és megint csak lesimítja a szoknyáját. Aztán kalimpál egyet formás, fehér lábaival.
– Nana, nem ingyenmozi – dorgál meg, amikor véletlenül odakapom a szemeimet. – Most akkor hányadán is állunk?
– Nulla, egy, nulla, egy… – kezdem, mire ő is nevetni kezd.
– Hülye!
Most,
hogy így megnyugodtak a kedélyek, végre behatóbban is szemügyre veszem a
Második Krisztinát. Forgószéken ücsörög, háttal a monitornak és a
billentyűzetnek, és keresztbe-kasul kalimpálja a lábait. Rövid és fehér
szoknyája ráncokat vet, narancssárga pólója, amely hastájékon a „ne erre
éhezz” felirattal riogatja a tekintet, meglepően erős kontrasztot alkot
eredendően fehér, napozatlan bőrével. Vékony karjait mellkasa előtt
összefonja, szájában mintha rágógumi pattogna. Meg a szavak, amelyeket
egyértelműen nekem szán.
– No, tetszik a látvány? Felejtsd el, Mr. Érzelemhuszár!
Most már végleg belátom, hogy csak nem nyugszik.
–
Jól van, kisasszony. Magadra hagylak a hangyáiddal. Ajánlom, hogy mire
visszaérek a boxomba, működjön a gépem! Nekem láblógázás és szájtépés
helyett dolgoznom kell!
–
Hogy oda ne olvadjak, fontoska! Ne izgulj, maximális sebességre
csavarom a gépedet, csak hogy lásd, mekkora a lemaradásod a mesterséges
intelligenciával szemben. Mert ugyebár a természetes szóba se jöhet…
– Bye, bye Vicclady – intek neki felháborítóan pimaszul. (Hogy mit, az nem fér bele a jólfésült sorokba.)
Kihátrálok
a csak félig nyíló ajtón a rendszergazda irodából. Most már értem,
miért nem tárul teljesen. Nem fordítok hátat, mert ez a nőszemély képes a
hátamba köpni. És milyen igazam van!
–
Jó munkát, Mr. Lélekbukta! Paszírozd ki magadból az érzelmeidet. Úgysem
mutathat jobban, mint egy kupac halikra. Hátha valami sorvadtlelkű
hajlandó lenyelni őket a lap hasábjain.
Most
megadta. Nem nekem a kegyelemdöfést, hanem magának az ajánlólevelet. A
hibbantak klubjába. Oda lesznek az örömtől, ha felvehetik maguk közé.
Kicsukom
magam a folyosóra, és elindulok visszafelé. Vár a munka és a nyugalom
barátságosan puritán boxomban. Távol a Krisztina-félék átkozott
családfájától.

(folytatás a következő bejegyzésben)
Címkék:

Kedd 14:33

2010 augusztus 24. | Szerző:

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

Összekanalazom magam a padlóról. Egyrészt magam miatt, másrészt azért, mert a szomszédos boxokban ülők feje szabályos, egymást követő sorban és ütemben tűnik fel „irodám” bejáratában.
Elhessegetem a bámész, jobbára még ismeretlen arcokat, és visszatelepszem a székemre. A monitoron továbbra is a legutolsó szó virít. Egyszerre kelt bennem vágyat és dühöt, reményt és kiábrándultságot.
Rátaposok a billentyűkre.
"Mondd még egyszer!"
Aztán várok. Csend. És újra csend. Az álmos hold fáradtan pih… hold a francokat! Fényes nappal van, bennem meg vakító világossággal járja a zavar az érzelmek útvesztőit.
Úgy dobolok a billentyűkön, mint ahogyan Pákozdi Ágota szokott. Csak én műkörmök nélkül, de nem kevésbé karcosan. Dacosan. Fagyosan. Hervadóan.
"Azt hittem, elköszöntünk."
Ami neki elköszönés volt, nekem egy kulcsszó. Átkozott kulcsszó a kétségbeeséshez.
"Én is azt hittem. De aztán belém fagyasztottad a leheletet."
"???"
Most mit nem ért? Mégis mit nem ért? Gyorsan az értésére adom.
"Milyen nicknevet adtál meg az előbb?!?"
"Milyet? Azt, hogy Krisztina."
Hát ez az. Krisztina. Szívem átkozott tüskés virága.
"Talán valami baj van, Mr. Érzékenység?"
Szívózik velem? Ki ez a faragatlan, lélekbe két lábbal taposó, tapintatlan személy? Nőszemély?
"Ki a bánatos franc vagy te? Mégis mit képzelsz?"
Ujjaim lerázzák magukról a játékos élc bohókás felületességét, és keményen a monitorba marnak. Nem kegyelmezek. Érzelmi ügyekben pláne nem!
"Mi bajod van? 🙁 Mit vétettem?"
"Tudod te azt, nagyon is jól! Én sem kezdek el veled szemétkedni, főleg, hogy azt sem tudom, ki a halál vagy!"
"Bunkó! Ki a halál vagy TE?"
Eltűnik a szövegdoboz. Aztán eltűnik a szövegszerkesztő progi is. Aztán eltűnik minden, operációs rendszerestül, háttérképestül, életjelestül. Csak én nem tűnök el a székről, ahol zsibbadtan ücsörgök.
Nyomkodom a PC-m bekapcsoló gombját, de nem történik semmi. A francba! Kimehetett valami biztosíték.
Felállok, és megint csak körbekémlelek. Mindenki dolgozik tovább, ameddig a szemem ellát. Ezt nem értem.
Végiglépkedek a szerkesztőségi termen, és kopogás után a végéből nyíló reluxás irodába nyitok. Földes Zoltán néz fel rám a monitorából.
- Krisztián, gyere csak! Végeztél is?
Végeztem? El se kezdtem. Ezt nem mondom neki.
- Baj van a gépemmel - közlöm röviden. Közben látom, hogy az övével nincs semmi. Mint ahogy rajtam kívül senkiével sincs gáz.
- Aha, oké. Nos, ez nem az én asztalom. Keresd meg a rendszergazdánkat. - Körbeforog a székével, hogy be tudja lőni nekem az irányt. - Menj a lépcsőházba, aztán liftezz le a másodikra. Ott majd útbaigazítanak… Amúgy az elsőn a nyomdánk van. Az is megér egy misét. Majd a héten ott is körbe kell nézned!
Zoltán visszapördül a monitorhoz, és engem feledvén folytatja, amelyben megzavartam.
Eljutok a lépcsőházig, leliftezek a másodikra, és a szint halljába érkezem. Viszont itt nincs recepcióspult, ahol érdeklődhetnék a rendszergazda felől.
Találomra indulok el a folyosón, irodák nyílnak balra és jobbra. Mint rendesen. Elvégre irodaházban vagyok.
Az út felénél lezser alak jön szembe velem. Kezében csésze, szájában cigi, arcán töprengő félmosoly. Egyik sem nekem szól, én viszont szólok hozzá.
- Bocs, a rendszergazdát keresem.
Megáll. Rám néz. Jobbjával kapja ki szájából a cigit, a szavakat azonban már én kapom.
- Még négy-öt iroda a jobb oldalon, és meg is találta. Talán most épp ott is lesz. Mármint a rendszergazda.
- Köszönöm!
Cigi szájba vissza, alak tova el. Folytatom a folyosón lépdelést. És tényleg meg is találom, amit keresek.
Az ugyanolyan fehér ajtók közül az egyiken valami ügyfélfogadási rend, vagy micsoda van poszterszerűen kiragasztva, az ajtó mellett a falon névtábla, illetve pontosabban irodatábla: rendszergazda. Mintha látszana a nyoma a szó végén még egy eltávolított 'g' betűnek, de lehet, hogy csak fantáziálok.
Bekopogok. Az órarend szerint éppen zöld utam van.
- Tessék - hangzik belülről szinte azon nyomban.
Benyitok. Illetve csak félig, mert addig tudom csupán benyomni az ajtót, hogy átpréselhessem magam a résen. Becsusszanok az irodába.
Az iroda nem is iroda, hanem majdnem terem. Mármint a mérete. Itt nincsenek boxok meg munkaállomások, osztatlan helyiségbe érkezem, ahol viszont számítógépek halmaza tölti ki a teret. Összevissza, mindenféle rendszer nélkül. Legalább a gazda stimmeljen, ha már a szóösszetétel eleje hibádzik.
- Hello - mondja egy lány az egyik gép elől. Fel sem áll, hátra sem fordul. A monitorában tükröződöm.
- Hello - viszonzom. - A rendszergazdát keresem.
- Talált, süllyedt. Mi a gond?
- Izé, én új vagyok itt, ma kezdtem a szerkesztőségben, de máris kinyiffant a gépem.
Most pördül csak meg a lány, és marha furcsa szemekkel kezd méregetni. Mihez is hasonlítsam, mintha sót csempésztem volna a kávéjába cukor helyett. Nagyjából.
- Igeeeeen - mondja, rendesen elhúzva a szó végét. - És mi a goooond?
Most én nézek rá furcsán. Ez hülye?
- Hát, egyszer csak kikapcsolt minden, és nem tudom visszanyomni.
Több se kell a lánynak. Kigúvad a szeme, a normál méretének kétszeresére, és karba fonja maga előtt a kezeit. Tipikus védekező póz.
- Majd visszakapcsolom.
Hangja fagyos, mint egy gleccser, amelyikbe ráadásul folyékony hidrogént öntöttek.
- Oké, kösz - felelem tétován. - Akkor én most mit csináljak?
- Például tűnjön el az irodámból!
A lány megfordul a székén, vissza a gépe elé. Már megint mibe tenyereltem? Én is az ajtó felé irányulok. Aki hülye, az hülye.
Ekkor akad meg a szemem az ajtó melletti, belső névtáblán. De úgy is mondhatnám, hogy fennakad. Valóban fennakadok.
A szimpla fatáblán két név szerepel: Somorjai Zalán és Szakály Krisztina rendszergazdák.
Gyorsan áll össze bennem a történet. Bár ne lennék ennyire jó író! Újabb K.O.
(folytatás a következő bejegyzésben)

Címkék:

Kedd 14:22

2010 augusztus 23. | Szerző:

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

Kínjaim fokozását és kiélését is nyújtotta egyben felelős szerkesztőm, Földes Zoltán megbízása.
A
borzalmasan keserűre sikerült ebéd után vissza kellett kullognom a
Három gXer szerkesztőségébe, mivel nem dobhattam be a törölközőt rögtön
az első munkanapomon. Pedig, Isten a tanúm, rohadt nagy kedvem lett
volna hozzá!
Zoltán
a következő paraméterek mentén írta körbe első, éles megbízásomat:
legyen egy cuki, tündi-bündibe csomagolt, gejl-édes cikkecske (ismétlem,
cikkecske…) arról, mennyi kínt képesek okozni a nők a hiszékeny,
szerelemre éhes férfiaknak. Mintha csak tudta volna, mi zajlott végbe
bennem a nyavalyás Ezüstrókában, s mindezt a méltán utált feminin
stílusban teregette elém. Hogy menjen Gabnai Kornél a…
Na
szóval, most éppen az „Áldott teher lever” címre keresztelt cikk felett
ülök. Ugye, hogy mennyire kikészítettek a Krisztináról hallottak?
Normál esetben, ha ilyen címmel találkozom, nehezen tudom eldönteni,
hogy lehányjam vagy felgyújtsam az írást. Most csak hányni lenne kedvem…
„…mert
a nő az a fajta, aki a sejtjeiben hordozott romlottsággal képes
virulens ágenssá fertőzni a férfiak bár sokszor látens, de mélyen
gyökeredző ártatlanságát, méregbiztosan érvén el azt az abszurd
állapotot, amikor aztán még ő hiteti el a magzatpózban görcsösen
kínfetrengő hímneművel, hogy ennek ellenére, eredendően minden az ő
hibája…”
Mintha ez egy kicsit erős lenne. Messze a cukitól, a tündi-bünditől, a gejl-édestől. Delete.
“Csak nem egy megbántott férfilélekkel van dolgunk…? :-)”
Hát ez meg mi?
Ujjaim
megdermednek a levegőben, a billentyűzet fölött, mintha csak valaki
megnyomta volna a PAUSE gombot életem nagy (eseménytelen, eseménytelen,
eseménytelen) filmjén.
A szöveg egy kisablakban jelent meg a monitoromon, belepofátlankodva a szövegszerkesztő progi monopóliumába. Mi a franc ez?
Bezárom
a szövegdobozt a jobb felső sarokban lévő ’x’-szel, mire – mintegy
válaszként – újra megnyílik, ezúttal hosszabb mondattal.
“Mióta megoldás a bajokra az, ha az ember megpróbálja kitörölni őket a rendbetételük helyett?”
Mi a bánatos franc ez? Annyira bekattantam volna, hogy valami bujkáló lélekangyal próbál a lelkemre… izé az eszemre beszélni?
Felemelkedem
a székemről a nekem kiosztott, egyelőre puritán szerkesztői boxomban,
és körbeforgatom a fejem a válaszfalak fölött. Majdnem le is csavarodik a
helyéről, mire körbeér, de semmi gyanúsat nem tapasztal. Mármint a
fejem, vagyis a szemem, vagyis én. Ki szórakozik velem?
Újabb kis ’x’, újabb szöveg.
“Gondoltam.
A makacsság a férfibirodalom egyik legkiirthatatlanabb tulajdonsága.
Akárcsak a parlagfű. Persze az nem a pasikban tenyészik. Még. :-)”
Visszazöttyenek, és megtekerem agyamban a búgócsigát. Ez valami chat lehet. Szerintem. De honnan? És kitől? És miért?
Birtokba veszem a billentyűket, és választ körmölök.
“Ki vagy?”
Nem késik soká a válasz. Arra sincs időm, hogy feljebb toljam orromon a szemüveget, már érkezik is a riposzt.
“Húúú, nagyon kreatív. Most csalódtam… :-)”
A
francba. Duplán. Ez tényleg nem volt valami elmés. Mint a filmekben. Ül
a hülye a gép előtt, és nem jut más eszébe, csak az a kérdés, amivel
totálisan elbarmolja a játékot. Hát akkor lássuk!
“Oké, sztornó! De legalább nem szakítom meg a mára esedékes csalódás-láncot. Te is add tovább…”
“Igazad van, bocs, mélyen beléd nyúltam. Pedig csak blöffre ment.”
“De rendesen betalált. Te láttad, amit írok?”
“Igen, újabb bocs. A high-tech korában kincset érhet az elővigyázatosság.”
“Az etika meg sorvad, mint az átlagos IQ-szint…”
Jól elvagyunk. Én és a megtestesült számítógép.
“Vicces vagy. Ez jó, ezt szeretem! ;-)”
Én meg azt szeretem, ha tudom, mi történik körülöttem. De most nem tudom. Pötyögök tovább.
“És mit szeretsz még, kedves gondolat-tolvaj?”
“Benned?”
“Bárkiben.”
“Háááát, azt mindenképpen, ha veszi a lapot.”
“Azt én is. De ha így ismerkedsz, ne csodálkozz, ha sokan inkább a kalapot veszik…”
“Ha, ha, ha. Vicces vagy. Ja, ezt már írtam.”
Megrekedünk. Én leginkább a munkában, pedig konkrét határidőt kaptam. Délután öt órában megállapodva.
“Szánom-bánom, de nekem dolgoznom kell. A főnök úr kalapot… izé útilaput ad, ha nem végzek a melóval.”
” 🙂 Ezt a főnök urat…”
Remélem,
nem vele beszélgetek. Végigfut a hideg a hátamon, pedig nincs is belőve
a légkondi. Mielőtt elbúcsúzhatnék, újabb üzenet jön.
“Innen folytatjuk?”
“Innen honnan?” – gépelek.
“Tőled és a nőtől, aki miatt szenvedsz.”
“Már
megint bennem nyúlkálsz! Ha így folytatod, én is kénytelen leszek
viszonozni. Remélem, nem lesz természetem ellen való a dolog…”
“Nyugodj meg, nem egyneműek vagyunk!”
“Ezt a mákot!” Elvigyorodom, csak így magamban, aztán bepötyögök még egy mondatot. „Egy nicknév, vagy valami?”
“Krisztina.”
A válasz gyorsan érkezik. Alólam pedig gyorsan fut ki a szék. Koppanok a padlón.

(folytatás a következő bejegyzésben)
Címkék:

Kedd 11:57

2010 augusztus 18. | Szerző:

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

A Három gXer-esek megadják a módját. Mármint
az ebédnek.
Itt nincs kapkodás, minimálisra redukált 20 perc, gyorsan
bekapott hamburger vagy szendvics. Helyette kisvendéglő van, étterem
van, falatozószerű bisztró van. Most is egy ilyenben ülünk.
Az Ezüstróka Étterem a szerkesztőségi épület mögötti árnyékos
utcában van. Ezt a városrészt elkerüli a forgalom zaja, de nagyrészt a
napfény is, mivel a négy-ötszintes épületek előtti széles járdarészen
magasba nyúló platán fasor áll őrt.
Maga az étterem fene tudja, mitől Ezüstróka,
mindenesetre a belsőépítész minden valószínűség szerint bele volt
bolondulva az ezüstös színekbe éppúgy, mint a rókaprémbe. A mindent
beborító ezüstös csillogás pedig kissé nem evilági érzetet keltve
csapódik le a kedves vendégben. Mondjuk ki kerek perec, bennem. Mintha
egy igluban várnám az eszkimók által szervírozandó étkezés fogásait.
– Nem tetszik? – kérdezi Pákozdi Ágota. Egy párnázott,
rókabőrrel bevont sarokban foglalt helyet 2 másik férfi kolléga között.
Így vagyunk most négyen.
– Furcsa. Idegen. Elmebeteg – felelem.
– Én rögtön hátraarcot csináltam, amikor először jöttem ide, de
szerencsére itt volt velem Ágota is, aki karon ragadott. Úgyhogy
maradtam. Ő meg azóta is a szívemben – vigyorog Varga Győző a lányra, a
kolléga, akin nem fog a villamos. Ezt ideúton mesélték nagy viháncolások
közepette. Történt ugyanis, hogy egy havas délutánon Győző megcsúszván a
villamos elé penderült, és azóta sem érti, hogyan úszta meg egyetlen
karcolás nélkül. De megúszta.
– A te fagyos szívedben? Akkor már értem,
miért ver ki mindig a libabőr, ha meglátlak – vág vissza Ágota.
– Engem meg a frász – kontrázik Gabnai Kornél, és Ágotán
átnyúlva vállba veregeti Győzőt. – Mert ha én meglátlak téged, tudom,
hogy valami gáz van a bulizónában.
– Na persze. Egyszer fordult csak elő, hogy
nem tudtam mit írni a péntek esti aktuális partiról, de ezt mindig
megkapom – vág duzzogó arcot az amúgy is csecsemőképű Varga Győző. Aztán
elvigyorodik, és lendületesen villájára csavarja szószban fetrengő
spagettijét.
– Fiúk, fiúk, ti mind a ketten kutyaütő írók
vagytok – legyint Ágota túljátszván a szituációt. – Úgyhogy az
egészséges rivalizálás még belefér. Úgysem oszt-szoroz a
teljesítménymutatókon…
Ezen végre én is elvigyorodom. Könnyű menüt
kértem magamnak, volt ma már, aki kissé megfeküdte a gyomromat. A lányra
nézek.
– Szóval te vagy itt a doayen? De hát messze
vagy még a harminctól is!
– Ja, felülről – röhög fel újra Gabnai Kornél
két megtermett falat között. Nemcsak az adagok megtermettek, amelyeket a
szájába lapátol, hanem maga az ember is. 190 centi, 110 kiló. Sűrű haj,
sűrű modor.
– Piszok – sziszeg rá Ágota, de azért
látszólag nem izgatja, hogy a korával piszkálódnak. Mondjuk nincs is mit
felvennie ezen: jól néz ki, és ennek maximálisan a tudatában is van.
– Na és mi a helyzet azzal a csajjal – tolja el magától a
tányérját Győző -, akiért a múltkor annyira odavoltál?
A kérdés egyértelműen Kornélnak szól, aki nem is marad adós a
válasszal.
– Mi lenne? Simán nevezhetjük a dolgot
i.e.-nek…
– I. e.? Mi az? – kérdezek rá.
– Időszámításunk előtti – feleli Kornél, és a pohara után nyúl.
– Mi történt, pajtás? – zrikálja tovább Győző. – Mentél a
motorja után, mint a pincsikutya.
– Ő jött utánam! Sajnos addig, amíg egyszer
tényleg el nem kapott…
– Látnod kellett volna – fordul hozzám Akin
Nem Fog A Villamos. – Persze pont fordítva történt a dolog. Kornél
barátunk majd megveszett a csajért, szinte üldözte őt. De aki felsül,
mindig fordítva látja a történetet…
– Felsült a bánat – élesít egyet a hangján a megtermett kolléga.
– Nagyon is odavolt értem, de aztán kiderült róla, hogy…
– Tényleg látnod kellett volna! Csábos, aranybarna hajtincsek,
vakító zöld szempár…
Felkapom a fejem, de úgy istenigazából. Mi
van, miről beszél Győző?
– Ki hinné, hogy valaki, aki ennyire jól néz
ki, teljesen más, mint aminek gondolnád…?
– Pedig olyan helyes kis robogója is volt – folytatja szünet
nélkül Győző, és valahová a távolba réved. Én is vele révedek, mert
valami itt nagyon nem tetszik nekem. – Meg valami matrica a motorja
hátulján… valami „ha a hátamat látod…”, akkor kapsz valamit. Hát úgy
nézem, Kornél kapott, nem is kicsit.
Győző teljes testével röhögni kezd, én meg hasonló ütemben és
kiterjedésben sápadok el. Mi vaaan?
– Öööö… mi van ezzel a lánnyal? – szólok
közbe fagyosan.
– Mi lenne? Mondom, múlt idő. Ha tudom róla, a
halál előbb kezdett volna ki vele, mint én…
– Tudsz róla, mit? – sürgetem egyre nagyobb pánikban. Győző
persze megint beledumál.
– Mi is volt a neve? Valami Sallai…?
– Krisztina – veti oda Kornél. – És nem Sallai, hanem Pallagi.
Megfordul velem a szék. Meg a falak. Az ezüstösen csillogó
rókabundák kánkánt járnak a szemeim előtt, és visszaszuszakolnak az
igluba, az eszkimók közé. A rozmárok és jegesmedvék fagyos, kietlen
világába.
– Mi van ezzel a Krisztinával? – kötöm az
ebet a karóhoz. Bár úgy érzem, az a kötél, amivel azt a korcsot a levert
léchez kellene bogozni, egyre inkább a nyakam köré fonódik. Meg a
szívem köré.
– Úgy amúgy nem volt gond a csajjal – kezd
nagyképűzni durván Kornél. – Csak nem kellett volna félreismernem.
– Hogyan félreismerni? – kérdezi nyugodtan Ágota. Látszólag nem
veszi a női radarja a jelet, hogy itt valami gubanc van. Bennem.
– Semmi komoly. Persze tudnom kellett volna a tarifáját, és
akkor minden rendben van…
Győző hangosan felröhög, Ágota is szánalmasan
mosolyog a nagydarab emberre. Csak én ülök kukán, zavartan és fájón egy
helyben.
– Egyszerű képlet ez. Fix tarifa, fix
szolgáltatás, fix öröm. A holnapon meg bánkódjon a tököm.
Majdnem
visszaköszön az étel. Még szerencse, hogy könnyű ebédet kértem. Sosem
voltam képes felkészülni arra, hogy a megcsúfolt érzelmek ennyire tudnak
marni.

(folytatás a következő bejegyzésben)
Címkék:

Kedd 11:09

2010 augusztus 14. | Szerző:

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

A Pákozdi Ágota-féle nőkről nekem
mindig is az volt a benyomásom, hogy „plázabőrbe bújt agyasok”. Akik
sipítoznak, kényeskednek, nyifegnek-nyafognak, irreális mértékben vizslatják
saját kinézetüket, ugyanakkor, ha kell, eszeveszett intellektussal képesek
koncentrálni a problémákra, majd a lehető legtökéletesebb módon megoldani azokat.
Belsejüket olyan külsővel takarják, amelynek máza éppen az ellenkezőjét
feltételezteti róluk. Valódi női kaméleonok. Vagy botsáskák.

– A legfontosabb, hogy higgy
abban, amit leírsz – magyaráz nekem Ágota. Ketten kucorodtunk be apró boxába az
asztalához. Kerítettem magamnak egy széket, és közvetlenül melléje húzódtam. Kellemes
parfümjének és bizsergető dekoltázsának a szomszédságába. – Még ha feltétlenül nem
is igaz úgy. Akkor is bízz a mondanivalóban, ha hamis, csakis ettől válik
hitelessé. Kellett egy kis idő, míg erre ráéreztem, de a visszajelzések engem
igazolnak.

– Intuíció, ráérzés, bátorság,
önbizalom. Oké – nyugtázom. Kicsit arrébb helyezkedem, mert rémisztő közelségbe
kerültem a cseppnyi asztal alatt a combjával.

– Aztán a stílus – folytatja, és
műkörmével megkapargatja billentyűzetén az ’a’ betűt. Elképzelésem sincs, mit
láthatott rajta. – Csak a tiéd legyen. Nem baj, ha furcsa, nem szokványos,
esetleg kicsit még elütő is a normálistól. Ha a tiéd, és teljesen birtoklod, akkor
úgyis elkezd finomodni. Úgy pedig már beilleszthető lesz bárhová, miközben
velejéig a tiéd marad.

– Ejha – csodálkozom. – Te aztán
profi módon el tudod magyarázni a csíziót.

– Köszi, mondom, kellett egy kis
idő, de sikerült rájönnöm a dörgésre.

Kikukkant a boxból egy
pillanatra, aztán hozzáteszi.

– Sokan azonban csak sündörögnek
itt dörgés helyett, ezért is örül a bóssz annyira neked. Meg mindenkinek,
akiben esetleg lehet valami egyéniesség.

– És tényleg te vagy itt az
egyetlen női újságíró?

– Hát most mondd meg! Nem
nagyszerű?

Nem tudom, mennyire nagyszerű,
csak azt tudom, hogy az előbb, amikor kikémlelt a boxból, nekem lökte a teljes
felsőtestét. Illatostul, dekoltázsostul.

– És… hm… milyen ennyi férfi
között dolgozni?

– Paradicsomi állapot – kacsint rám.
Szerencsére ezúttal nem nyalja körbe a szája szélét. – Úgyhogy, még ha ki se
tenném a lábamat az épületből, akkor is lenne majdnem elegendő témám a rovat
számára. Nagyon átlátszóak tudtok ám lenni…

– Átlátszóak? Már megbocsáss, ez
eléggé lealacsonyítóan hangzik – húzom össze a számat, és újfent próbálom
kikerülni combját az asztal alatt.

– Nyilvánosak. Megfejthetőek.
Kitalálhatóak. Nevezd, aminek jólesik, de ez az igazság!

– És veletek mi a helyzet, ha már
itt tartunk?

Vajon miért érzem úgy, hogy síkra
kell szállnom férfitársaimért? Amikor jócskán van igazság a szavaiban?

Százfogú mosolyt kapok tőle
válaszként.

– Azt hiszed, mi mások vagyunk?

Ez meglep.

– Hát nem erre célozgatsz? –
csodálkozom. Egyúttal leragad a szemem a műkörmein, amelyek blúzának
vállpántját birizgálják.

– Hát nem – feleli. – Mi ugyanolyanok
vagyunk, akárcsak ti. Hamis legenda, hogy a nők kiszámíthatatlanok és
megfejthetetlenek. Talán csak azoknak a férfiaknak, akik a vizeldébe is
GPS-szel jutnak el.

Ezen nevetnem kell. Ágota is
velem nevet. Jót derülünk egymáshoz préselődve az apró boxban. Még jó, hogy hangunk
simán beleveszik a körülöttünk kattogó gépek zajába.

– És tudod, én miért szeretem az
új kollégákat? – teszi fel nekem a kérdést.

– Nem. Miért?

– Mert lehet ácsingózni, mikor
lesz az egyikük ilyen helyes fiú, mint te…

Zavarba jövök. Próbálom magam
összehúzni a székemen, de egyre inkább az az érzésem, hogy Ágota mind nagyobb
és nagyobb százalékban dörgölőzik hozzám. A combja és a felsőteste után már a
karjai is veszélyes közelségben siklanak végig rajtam.

– No, erre mit mondasz? – flörtöl
velem. Vagy inkább flörtölődik.

– Ez is a munkaköri kötelességeid
közé tartozik? – préselem ki magamból a kérdést. – Hogy „betanítsd” a rovatodba
az új férfikollégákat?

– Oké – állítja le magát. Már se
a combját, se a felsőtestét, se a karjait nem érzem a magaménak… izé magamon. –
Nézz csak körül!

Nem értem, mire gondol, ezért
megismétli.

– Állj fel, és nézz csak körül!
Látsz te itt jó pasikat töméntelen mennyiségben?

Lopva körbenézek, de tényleg nem
az a vízilabda válogatott szerű társaság üti a gépeket a terem nagy részében.
Helyette van itt minden: kopaszodó negyvenes, pocakot növesztő késő harmincas,
és a kettőt ötvöző ötvenes. Ez lenne egy harmincasoknak szóló menő, fiatalos
lap összetétele?

– No? – sürget.

– Oké, nem az a lányokat magába
bolondító összetétel, de én most miért is vagyok kivétel?

– Mert te helyes vagy. Van hajad
és nincs tömésed a pólóban hastájékon. És bejössz nekem. Ezen mégis mit kell
magyarázni?

Most erre mit mondjak? Ágota
merőn néz engem, én meg egyszerre konstatálom műkörmeit, illatát és
dekoltázsát. Bajban vagyok.

– Fél tizenkettő. Na menjünk ebédelni
– áll fel olyan hirtelen, hogy ijedtemben beverem a bal könyökömet a boksz falába.
Ha most babonás lennék, tudnám, ez mit jelent. De nem vagyok az. Sokkal inkább
olyan valaki, akit felültettek. Jó magasra. A fene egye meg Pákozdi Ágota hülye
női rovatát!

(folytatás a következő bejegyzésben)

Címkék:
« Régebbi bejegyzések

Üzenj a kazánháznak!

Blog RSS

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!