Nincsen
esernyőm. Meg kabátom se. Csak a szépen szétáztatható frizurám. Persze
az sem nagy szám, sőt, egykori exeim mindig azzal nyúztak, miért nem
találok már magamnak normális fodrászt, aki tudna kezdeni valamit a
fejemmel. Mármint a hajammal, a fejem úgy van jól és jó helyen, ahogyan
van. Ahhoz ragaszkodom.
A
felhők ontják magukból az esőszakadást, én a bejárat előtt tipródom,
egy meglehetősen gyenge eresz védelmében. Most ázzak csutakra? Végül is a
hangulatomon már a savas jégeső sem sokat tudna rombolni…
– Merre mennél?
Mielőtt félreértés esne, nem magamban beszélek. És nincsen védőangyalom se.
A
hang felé fordulok, jobbról a motoros lány lép be mellém a csekélyke
eresz alá. Leemeli fejéről a bukósisakot, és hátára rázza aranybarna
hajtincseit. Nem érdekli, hogy az eső nedves állkapcsa bele-belekap
fényes fürtjeibe.
– Nos, merre mennél? – tudakolja tegeződve.
– Át a téren, aztán a belváros felé – felelem megszeppenten. Illetve inkább zavarban vagyok.
– Elvigyelek valameddig?
– A motoroddal? – tétovázom. Azt hiszem, elkélne egy jótékony pofon, amely magamhoz billentene.
– Hát nem is hátamon – húzódik mosolyra Krisztina szája. – Vagy a barátnődet várod?
– Kicsodát? – lépek beljebb, mert az eső erőszakkal fenyegeti a ruházatomat.
– Akivel a fenti teremben láttalak. Őt várod?
–
Őt biztosan nem – felelem, miközben kezdenek elkalandozni a
gondolataim. Talán nem véletlen, hogy Krisztinával éppen itt futok
össze. Talán mégsem estem ki nála a pikszisből, sőt, még izgalmasabb
prédának is tűnhetek a szemében. Vagy talán a felhőszakadás miatt
csordultig telt bilibe lógatom a kezem. – Ő csak volt barátnőm. Illetve
most is az, de nem úgy.
– Nem úgy hogy? Mégis milyen kategóriák vannak nálad a barátnő fogalmán belül?
Esküszöm, élvezi, én meg egyre mélyebbre ásom bele magam a melaszba.
– Nem úgy barátnő, hogy az izé… csajom vagy a….
– No, ennek örülök, mert kevés degradálóbb rangot ismerek, mint a „csajom” titulus…
– Egyetértek – nyugtázom. Vajon így már jogot nyer az általam korábban használt nőpartner kifejezés?
– De ha nem barátnő barátnő, akkor milyen az igazi barátnő?
–
Hát ez meg miféle kérdés? – mosolygok én is, mint a vadalma. Esőben
ázó, zavarodott vadalma. – Olyan, amilyen kapcsolatot barátnővel szokás
folytatni.
– De akkor mi a különbség a barátnő meg a nem barátnő barátnő között?
Jobb
kezéből a balba tolja át bukósisakját, és mintha egyre kacérabban
szemlélne engem. Nos, vagy ténylegesen így van, vagy a vízcseppek
átformálják a szemüvegem nyújtotta objektivitást.
– Kezdem úgy érezni magam, mint akit faggatnak. Vajon mitől lehet ez?
– Enyhe paranoia. Csekély üldözési mánia. Pirinyó indiszkréció. Szabad a pálya.
– Talán ez utóbbi. De nem baj – mondom. – Csak nem nagyon értem, hová akarsz kifulladni… izé kilyukadni.
–
Nos, kezdjük az elején – vált kioktatónak tűnő stílusra. Aztán kacsint
egyet, és én fellélegzek. – Véletlenül láttalak érzékien csókolózni a
nem barátnő barátnőddel.
– Az lehetséges – pirulok el. Fene ezt az esőt, biztosan ő tehet róla.
–
Értem – mondja. Elhallgat. Én nem értem, de semmi baj, nem ez az első,
és minden bizonnyal nem is az utolsó ilyen eset. – Tehát akkor az
ilyesmi teljesen szokványos dolog közted és a nem barátnő barátnők
között. De hogy lesz ebből igazi barátnősködés?
–
Dehogy szokványos – ütközöm meg, amikor végre felfogom, mit is jelent
ez az egész. – Csenge éppen bajba került, és adta magát a helyzet.
– Nem semmi pasi lehetsz te. Sűrűn kínálják magukat az efféle szituációk nálad?
–
Teljesen félreérted az egészet – rántok pajzsot verbálisan. – Ez most
pontosan a rossz helyen rossz időben történésről szólt. Biztosan te is
ismered az ilyet.
–
Meglehet. De jó látni, amikor valaki megpróbálja kimagyarázni a
nyilvánvalót, amely nem is biztos, hogy annyira nyilvánvaló. Viszont egy
hozadéka már biztosan volt ennek a kis csevejnek.
– Az, hogy sikerült teljesen bolondot csinálnod belőlem – vigyorgok. Kínomban. Meg szégyenemben. Meg csak úgy is.
– Nem. Hanem, hogy közben elállt az eső.
Nem
csak ő, gondolom magamban. Majdnem a szavam is elállt néha-néha
időközben, ahogyan Krisztina csűrte-csavarta azt a szerencsétlen
intermezzót Csengével.
– Szóval, utoljára kérdem. Elvigyelek valameddig?
(folytatás a következő bejegyzésben)