Hétfő 21:07
(előzmény a korábbi bejegyzésben)
Sosem ültem még ilyen
robogó hát(ulj)án. Talán azért sem, mert csupán egy személyre
méretezték. Cinkosan mosolygunk a másikra, amikor felülünk
egymás mögé a bakra, hiszen tilosban járunk. Szabályt vétünk,
méghozzá olyat, amelynek kivétele mindenképpen erősíti a
pillanat különlegességét. Randi egy lightos motorfajzat
nyergében. Émelyítő érzés, újra fiatalnak érzem magam… Úgy
értem, még fiatalabbnak. Vajon mi a búbánatot rakhattak a
sörömbe, hogy így megszédültem tőle? Vagy inkább Tőle…?
Krisztina hátranyújtja
nekem a bukósisakját, de ez azért már túl sok a rosszból.
– Még mit nem – tolom
vissza hozzá a fejvédőt. – Vedd fel, és csak kocogjunk!
Mellékutcákon, járdákon, virágszedő tempóban. Apropó, te
merre mész?
– Kedves vagy, hogy
gondolsz rám is – vet át a válla felett egy bájos fricskát. – De
most éppen arra, amerre te mondod.
– Még nem láttam a
Francia Riviérát…
– Én már igen. Túl
francia és túl homokos. Válassz mást!
– A görög Kikládok.
Mondjuk Mikonosz.
– Ez már jobb. De attól
tartok, az Égei-tenger vidékén vastagabban mérik a motoros
csónakot, mint ezt a szimpla robogót. Mi van, ha rá kell fizetnünk
a cserére?
– Majd szépen
mosolygunk. Ez rendesen megnyomja a tárgyalási pozíciónkat.
Ráadásul a szirtakim észbontó sebességig képes gyorsulni…
Tényleg lehetett valami
abban a sörben. Krisztina hátracsavarja a fejét, és szándékolt
komolysággal szólal meg.
– Még az újabb
felhőszakadás előtt elinduljunk, vagy gondolatban körberajzoljuk
magunkat a világtérképen, ámde bőrig ázva?
Kopog a fejemen az eső.
Érdekes, észre se vettem.
– Át a tér szemközti
sarkára, ott a bal oldali keskeny kis utcába, aztán, ha kiérünk
a körútra, jobbra egészen a harmadik keresztutcáig. Onnan már
hazatalálok…
Krisztina beindítja a
szörnyeteget, és átgurulunk a téren. Átfogom a derekát, és úgy
érzem magam, mintha bliccelő potyautas lennék a mennybe közlekedő
rendkívüli helyközi járaton. Széles vigyorral mutatok fityiszt
az egyre jobban rákezdő zápornak.
Lassan motorozunk a
lánynak megadott koordináták mentén. Miután már jócskán
kilencet bimbammolt egy közeli templomharang, no meg az eső is
heveskedik, szinte senki nem jár az utcákon. A csapadékcseppek
gellert kapnak Krisztina bukósisakján, és a szemüvegemre
röppennek onnan tova. Félig elmosódott kontúrok haladnak el
mellettem: házak, kapualjak, korlátok, lépcsők – a hét eleji,
kivárásra játszó napzáró nyugalom objektív kellékei. Párosunk
dacosan tartja a tempót az elemek összeesküvése ellenére is.
A körúttal párhuzamosan
csorgunk a járdán, még csak kerülgetnünk sem nagyon kell az
embereket, annyira gyér a mozgolódás. Mikor a harmadik
keresztutcához érünk, egy tágas kapualj felé mutatok az
ujjammal, amely egy boltíves átjáróba vezet. Lugasszerű
udvarokon vágunk keresztül, az alábbhagyó eső mellett
felerősödik a robogó brümmögése. Most már illetlenül
nyugalmat is zavarunk, de a negyedik rejtett átjáró után végre
megérkezünk a lakóházam hátsó bejáratához. A tágas, zöld,
magas fákkal tarkított terület megfelelő védelmet kínál az
immár szemerkélő eső szurkálódásai ellen.
Motoros futárom leszáll
a nyeregből, és lebontja fejéről a bukósisakot. Majd ezután a
szokásos, erotikus szikrákat szóró mutatványába kezd: megrázza
a fejét, hogy helyükre kerüljenek azok a vadító hajtincsek.
Én meg csak ülök
sóbálvánnyá meredve a motor hátulján, és a fákról körénk
cseppenő esőmorzsák óvatos cuppogásaival körítve csodálom
Krisztina mozdulatait.
– No, welcome home, vagy
valami? – kérdi a lány mosolyogva. – Vagy szeretnél menni még egy
kört?
– Bocsánat, kicsit beléd
bambultam – motyogom őszintén. – Izé, feljöhetsz egy kicsit
megszárítkozni, ha van kedved…
– Felmenjek? – kacsint
kacéran Krisztina. Szó mi szó, se neki, se nekem nincsen kabátunk,
úgyhogy ha nem is csurom-, de mindenképpen félig vizesre
motoroztuk magunkat az esti városnézés alatt. – Ami azt illeti,
lehet, hogy nem lenne rossz egy kicsit megszárítkozni…
Szaván fogom a lányt.
Legalábbis egyelőre még csak ott.
(folytatás a következő bejegyzésben)