Mint egy késő esti audiencián, Csenge ki, Krisztina be. Én a konyhaasztalnál tespedek, gondoktól gyötörvén, zavarodott érzelmekkel telítve. A kávé felpörgetett, akár egy nagy teljesítményű turbinát, már csak úrrá kellene lennem a mai nap történésein.
– Kikísértem Csengét – mondja.
– Köszönöm. Köszönöm, hogy foglalkoztál vele. Én szégyenszemre teljesen magamba roskadtam. Sok volt nekem ez egyszerre…
– Micsoda? – mosolyog a lány. Esküszöm, olyan könnyed tapintattal képes oldani a gátlásaimat, mint amelyre egyetlen alkoholfajta sem képes. Apropó, alkohol.
– Maradt még abból a borból? – kérdezem, és állásba tornászom magam.
– Persze hogy. Csak a pszichés hatását vettük igénybe.
– Azaz?
– Elég volt kitölteni a pohárba, máris a várt hatást eredményezte.
– Ezt most elég szárazon mondtad. Bár így illik a rosé-hoz…
Közben betelepedtünk a szobámba, ülőgarnitúra helyett az ágyamra. Én megkaparintottam Csenge borát, és egy nyeletre ledöntöttem. Na ja, aki sör-mértékhez van szokva…
– Szóval zúzós napod volt? – Krisztina is kézbe veszi a saját poharát, és kortyint belőle.
– Zúzós? Nem ez a megfelelő szó.
– Hát melyik?
– Hm – révedek el. Közben újabb pohárral töltöttem, de ezt már két nyeletre tűntettem el. – Volt némi feszültség délelőtt egy új munka miatt. Aztán találkoztam veled, és…
– No, ez már jobban érdekel. És?
– Nem könnyíted meg a dolgomat – újabb korty. – És hát kissé, izé… elbűvöltél…
– Váó! – kacag fel Krisztina, és hátrasimítja a tincseit. Azt hiszem, erről már volt szó, mekkora hatásra képes ezzel. Nálam legalábbis. – Ezt még sosem mondták nekem. Aranyos vagy. És ennyire… hogy is fogalmazzak… felzaklattalak?
– Teljesen – túlzok. – Az egész napom egy kész érzelmi hullámvasúttá változott miattad.
– Legalább hányózacskó volt nálad?
Félrenyelek. Köhögök párat, aztán egy kortyintással helyrerázom a nyelőreflexemet. Vagy micsodámat.
– Ez nem vicces – dúlok-fúlok. – Nekem amúgy is rossz a gyomrom az ilyen hullámizéken.
– Ha most érzékenyebb volnék, ezt felfoghatnám sértésnek is – emeli a poharát az ajkaihoz. Én meg az üveget a sajátomhoz. A poharamhoz, nem a számhoz.
– Nem értelek.
– Ne viccelj már – emeli fel a hangját. Most szívat. Ugye szívat? – Azt mondod nekem, hogy érzelmi hullámvasútra ültettelek? Ez szerinted hogy hangzik?
– Izé… – apró-apró kortyintás. – …nem valami jól, oké, de úgy értem…
Megakadok. Csak a borospalack dőlése nem akad meg, ahogy az újabb adag a poharamba zúdul belőle. Bár beszélhetne helyettem a rosé…
– Tehát felzaklatlak, aztán beviszlek a sűrűbe? Segítek, ne félj – teszi a kezemre a kezét Krisztina. Jólesik, nagyon is.
– Régen találkoztam olyan lánnyal… aki ennyire… megdobogtatott, na!
– Kedves vagy – feleli további mosolyszólamokkal a száján, de elveszi a kezét. Most vajon mi rosszat mondtam?
– És hát… ráadásul azt a cikket is össze kellett kopácsolnom… meg az a Csengés jelenet a Lloydban…
Hogy kerül ide még egy üveg bor? Ki hozta be, és mikor? Gyorsan meg kell kóstolnom!
– Na azon tényleg ki is akadtam – nevet fel Krisztina, és olyan édesen csóválja a fejét, mint egy bólogató kutya az autók kalaptartóján. Vagyis… izé… pont ellenkezőleg úgy… – Néztelek, milyen meglepett arcot vágsz, aztán az enyémbe fúrtad a szemedet, mondom, jó kis pasi, a valódi érzelmes fajta.
Én is nevetek. Mi mást tehetnék? Na jó, beleihatnék a boromba, hm, meg is teszem. Nem úgy tűnik, mintha dugulás lenne a nyelőcsövemen…
– Csenge letámolygott… letámadott, én megláttalak, majdnem leharaptam a nyelvét.
Ha lehet fokozni a jókedvet, Krisztina megteszi. Hátraveti magát az ágyon, és fektében rázza a nevetés.
Engem jóbarátom, a rosé kap el újfent, és magamba erőlteti magát. Hátraheveredek a lány mellé, de mintha vízágyon feküdnék. Pedig nekem olyanom nincs. Vagy ezt már mondtam volna?
– Szóval megfordultam… – nevetése közben préseli ki a mondatokat Krisztina – …aztán kimentem az utcára a motoromért. De esett. Egy kicsit tétováztam az egyik fa alatt, aztán megjelentél te. Egyedül.
Erre felülök. Írnom kell. Innom. A lány, aki elbűvölt, féltékeny volt rám. RÁM! Örömmámor.
– És aztán, ahogy álltál ott, olyan bús-szerencsétlenül, úgy éreztem, adnom kell neked egy esélyt.
– Estélyt? De nekem nincs is szomo… szmokingom…
Akad a nyelvem, mint az olajozatlan zár. Recés, nem zeng úgy, mint szokott. A bor meg már karcol. Újabb tripla klorty-korty után visszahanyatlok Krisztina mellé, aki még mindig mosolyog.
– Ilyen fura pasival régen találkoztam – mondja halkan.
– Fura, mint szatír…?
– Fura, mint nem szokványos. Nem nyomul, agyal, kiszámíthatatlan.
– Agyal – morgom, és befejezem a poharazást. Poharazgatást. Razgatást.
Krisztina a közvetlen közelembe hengeredik, és megfogja a kezemet. Én is próbálom megfogni az övét, ha nem billegne el tőlem jobbra-balra. De vele billeg az ágy is, meg az a légkerekes… lapátkerekes… légcsavaros… mittudomén csillár is, amelyet nemrég vettem. Forog. Nem kellemesen.
– Szóval akkor milyen is a hullámvasúton?
Nem jó. Rosszullétes. Nem beszélek. Csak beájulok. Filmszakadás…
(folytatás a következő bejegyzésben)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: