Mi van. Úgy értem, mi van? Hol vagyok, és hogy kerültem oda, ahol – ki tudja, hol – vagyok?
Csak
kinyitom a szemem, máris újra behunynám. A fény ilyenkor hasít, a fejem
kívül-belül fáj. Szinte hallom Charlie sorait visszhangozni
összepréselődő koponyámban, ahogyan az ébredéssel küzdök. Kóválygó
imbolygással ülök fel az ágyamon, és a félig leeresztett redőny alatt
beoldalgó napsugarak asszisztálása mellett tartok terepszemlét a
szobámban.
kinyitom a szemem, máris újra behunynám. A fény ilyenkor hasít, a fejem
kívül-belül fáj. Szinte hallom Charlie sorait visszhangozni
összepréselődő koponyámban, ahogyan az ébredéssel küzdök. Kóválygó
imbolygással ülök fel az ágyamon, és a félig leeresztett redőny alatt
beoldalgó napsugarak asszisztálása mellett tartok terepszemlét a
szobámban.
Az
odáig rendben van, hogy az ágyamban vagyok. Még az is úgy-ahogy, hogy
csak egy boxeralsó van rajtam. De a félig kitárt ruhásszekrény, és a
benne nekem háttal kotorászó női sziluett mostanában valahogy témaidegen
a reggeleimben. Méghozzá jócskán.
odáig rendben van, hogy az ágyamban vagyok. Még az is úgy-ahogy, hogy
csak egy boxeralsó van rajtam. De a félig kitárt ruhásszekrény, és a
benne nekem háttal kotorászó női sziluett mostanában valahogy témaidegen
a reggeleimben. Méghozzá jócskán.
Torkot köszörülök, feladván a labdát potyalakómnak.
Krisztina megfordul, és meglóbálja felém a kezeiben tartott ruhadarabokat.
– Szia – mondja.
–
Szia – mondom. Végignézek frissességén, vasaltságán, menetkész
állapotán, aztán ugyanennek az ellenkezőjét vélem felfedezni magamon.
Meg azt, hogy egy szál, lenge-virágos kisgatyában heverészem az ágyamon.
Gyorsan a takaró alá libbenek.
Szia – mondom. Végignézek frissességén, vasaltságán, menetkész
állapotán, aztán ugyanennek az ellenkezőjét vélem felfedezni magamon.
Meg azt, hogy egy szál, lenge-virágos kisgatyában heverészem az ágyamon.
Gyorsan a takaró alá libbenek.
– Nagyleltár? – kérdezem az első dolgot, amely eszembe jut a kezében tartott pólóim láttán.
– Leértékelés, kiárusítás – feleli vidáman. Újabb matatás, és további felsőruházat mászik elő a szekrényemből.
– Bocsánat, de én nem szoktam a turiból öltözködni.
–
Én viszont nemrég bevásároltam egy olyanban. Nem is gondoltam volna,
miféle kincsekre bukkanhat ott az ember. Leginkább egy helyes kis
szandálnak örülök.
Én viszont nemrég bevásároltam egy olyanban. Nem is gondoltam volna,
miféle kincsekre bukkanhat ott az ember. Leginkább egy helyes kis
szandálnak örülök.
– Na olyat a szekrényemben biztosan nem találsz – mondom. – Főleg nem női kivitelben.
Közben azon ügyködöm, hogy a paplan rejtekében megkaparintsam a nadrágomat vagy a pólómat. Vagy bármit. Szégyellős vagyok, na.
– Mit adjak? – esik meg rajtam Krisztina szíve, és felmutatja a kezében szorongatott darabokat.
–
Mindegy, csak takarjon – morgom. Persze, hogy pokróc vagyok én is,
nemcsak amiben fekszem, hiszen majd szétrobban a fejem. Nyavalya ebbe a
frontérzékenységbe…
Mindegy, csak takarjon – morgom. Persze, hogy pokróc vagyok én is,
nemcsak amiben fekszem, hiszen majd szétrobban a fejem. Nyavalya ebbe a
frontérzékenységbe…
A motoros lány az ágy fölött a térfelemre hajítja az egyik legjobban utált pólómat, de ezúttal nem válogatok, rögvest belebújok.
– Ebben csini leszel – mosolyog rám vadító zöld szemeivel, aztán visszafordul a szekrény öblös, további titkokat rejtő fenekére.
–
Pont ebben… persze… ez a póló kiváló bizonyítéka annak, milyen
veszélyes, ha rossz ízlésű barátnővel vásárolgat az ember… – puffogom a
hátának. Persze ő nem veszi fel a durcáskodásomat, de látom a vállain,
hogy a szekrénybe nevet. Kitűnően szórakozik rajtam a lelkem.
Pont ebben… persze… ez a póló kiváló bizonyítéka annak, milyen
veszélyes, ha rossz ízlésű barátnővel vásárolgat az ember… – puffogom a
hátának. Persze ő nem veszi fel a durcáskodásomat, de látom a vállain,
hogy a szekrénybe nevet. Kitűnően szórakozik rajtam a lelkem.
Pólóm
biztonságos fedezékében bújok ki a paplan alól, és a padlóra lendítem a
lábaimat. Aztán ugyanazzal a mozdulattal szaltózom vissza az ágyamra,
amikor megcsúszom a talpam alá kerülő borosüvegeken.
biztonságos fedezékében bújok ki a paplan alól, és a padlóra lendítem a
lábaimat. Aztán ugyanazzal a mozdulattal szaltózom vissza az ágyamra,
amikor megcsúszom a talpam alá kerülő borosüvegeken.
– Hát ez meg mi a franc? – finomkodom, ahogy úrrá leszek megszédülésemen. – Mi a búbánatos…
– Ja, az? – kukucskál kifelé a szekrény mélyéről Krisztina. – A tegnapi termésed.
– Micsodám? Milyen termésem?
– Jesszus, csak nem nem emlékszel?
– Emlékezni? Mire? – nézek rá gyanakodva. Vajon mire kéne emlékeznem?
A lány olyan arckifejezéssel lép el a szekrénytől, és ül le az ágyam másik felére, amely nem sok jót sejtet.
–
Mi történt? – Olyan lassan lendülnek mozgásba agyamban a súrlódástól
fájdalmas szikrákat hányó kerekek, mintha ezer éve egy helyben állnának.
– Amúgy, már bocsánat, de te hogy kerülsz egyáltalán ide?
Mi történt? – Olyan lassan lendülnek mozgásba agyamban a súrlódástól
fájdalmas szikrákat hányó kerekek, mintha ezer éve egy helyben állnának.
– Amúgy, már bocsánat, de te hogy kerülsz egyáltalán ide?
– Csak úgy, hogy nem is kerültem el innen azóta.
– Mióta? Mi történt? Mit mosolyogsz?
– Szóval azóta, hogy tegnap beájultál.
– Ki? Én? – mafláskodom. Nem direkt, becsszó.
– Hát tényleg nem emlékszel? Csenge elment, te pedig elkezdted nyakalni a bort.
– Ittam? – nézek az ágy lábánál heverő palackokra. – Ittam?
– Nem ittál, vedeltél.
Hát
ezért fáj a fejem? Mondjuk gyanús volt, hogy mitől szédelgek a
homlokhorpasztó nyomás mellett, és ráadásul miért taplószáraz a szám is…
ezért fáj a fejem? Mondjuk gyanús volt, hogy mitől szédelgek a
homlokhorpasztó nyomás mellett, és ráadásul miért taplószáraz a szám is…
– Úristen, mennyit ittam?
– Amennyit találtál – simogatja a paplan rá eső részét a lány. Ez pedig félelmetes asszociációt indít el bennem.
– Te itt aludtál?
– Itt. A ruhám csurom víz volt, te kidőltél, és én úgy gondoltam, vigyázok rád…
– Mennyire dőltem ki?
Krisztina
mosolyog. Teli fogsorral. Lenézek a pólóm alól kivilágló boxeralsómra.
Anyám, mennyire dőlhettem ki? Vagy éppen hogy mennyire nem…?
mosolyog. Teli fogsorral. Lenézek a pólóm alól kivilágló boxeralsómra.
Anyám, mennyire dőlhettem ki? Vagy éppen hogy mennyire nem…?
(folytatás a következő bejegyzésben)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: