Krisztina
rendületlenül mosolyog, bennem pedig kezd felkúszni a bizonyosság, hogy
első közös éjszakánkon valami jóvátehetetlen történt. Úgy értem, a
részemről: vagy nem emlékszem valamire, amelyre pedig büszkén kellene
visszatekintenem; vagy pedig jó lenne elfelejteni azt, amelyre
szerencsére képtelen vagyok visszagondolni.
–
Mennyire dőltem ki? – jövök kis hatásszünet után ismét a kérdéssel.
Ülök az ágyon, és reményt keltően nézek a lányra. Mondd, hogy nem volt
semmi! Mondd, hogy…
–
Nyugalom – kegyelmez meg rajtam végül, amikor az idegeim már olyannyira
pattanásig feszültek, hogy egy mosás ruhát nyugodtan végig lehetne
teregetni rajtuk. – Úgy kidőltél, mint egy zsák. Akarom mondani,
lepadlóztál az ágyon, aztán se balra, se jobbra.
–
Szóval elájultam – foglalom össze törten. Mármint összefoglalom
összetörten… foglalom össze összetörten. Vagy valami hasonló. –
Basszus, ne haragudj! Nem értem, mit történhetett velem…
– Sűrű napod volt – érinti meg a karomat. A pattogó szikrák meg majd felgyújtják az ágyneműt.
–
Na de ennyike bortól… – pironkodom tovább, és meztelen talpammal jó
nagyot lendítek a padlón heverő üvegeken. El is gurulnak szépen a falig,
az ablak alá.
– Ittál egy turbós kávét, stresszes voltál, aztán seperc alatt lehúztál másfél üveg bort. Nincsen ebben semmi különös.
–
No persze – mondom, és most már tényleg kiszállok az ágyból. Hagyom
magamon az utált pólót, és felhúzom a farmeromat. – Ennyit a
bemutatkozásomról…
–
Ne viccelj – kerül mellém Krisztina is. Puszit nyom az arcomra, én meg
érzem, erőre kap bennem a… szóval az is, de most konkrétan a napi,
kreatív tettvágyra gondolok.
Kivonulok
a mosdóba, rendbe teszem folyó- és egyéb ügyeimet, aztán mikor
visszajövök, a lány már szinte a teljes szekrényemet átrendezte. Csípőre
vágott kezekkel állok meg mögötte.
–
Jaj, ne haragudj – érzi meg a hátában a tekintetem. – Eleinte tényleg
csak valami felvennivalót kotortam neked, de aztán annyira sírtak a
cuccaid a gyengéd bánásmód után, hogy nem volt szívem kikosarazni őket.
Mondja
mindezt egy olyan boxerrel a kezében, amelynek a mintázata két női
mell, köztük pedig a szöveg: „Csavarj egyet a lényegen”. A büdös életben
nem láttam még ezt a gatyát!
– Köszi, hogy így… hm… rendbe vágtad a dolgokat, de ez nem az enyém – mutatok a boxerre.
– Nem, persze, hogy nem – neveti el magát. – Én hoztam magammal, hogy elrejtsem a pólóid között.
– De ha mondom, hogy…
Megszólal a mobilom. Valahonnan az ablak mellőli kis éjjeliszekrény felől jön a hangja.
Látni sem akarom azt a gatyát, ezért megragadom a telefonom.
– Na mi a helyzet?
–
Na mi, na mi, barátocskám – recsegi Szilárd a mobilba. Vagy a térerő
gyenge, vagy ő kiabál veszettül. – Az előbb hívott Norbi! Tetszik neki,
amit írtál! Kapjál gatyát, találkozunk a Colombia előtt! 10 perc!
Megyünk hozzá!
Az utóbbi. Mármint, hogy kiabált. De hogy miért jön ma mindenki gatyákkal?
– Akkor, mi legyen vele? – nevetgél Krisztina, és lóbálja a kisalsót. Megfojtom ezt a nőt!
– Vágd be, jó mélyen – mondom neki, míg a tárcámat keresem. Se a zsebemben, se a komódon, se a…
– Pornóról nem volt szó – sikkant fel, és a mellei elé kapja a kezében tartott melleket. A boxer melleit.
–
Mi van? – kezdek kijönni a béketűrésből. Norbi vár, a tárcám sehol,
dübörög az agyamban a bor nyálkás másnapja, Krisztina pedig nem száll le
rólam a soha nem látott, ízléstelen boxeralsóval.
– A „vágd be, jó mélyen” mondatot mégis mire értetted?
– Mire? Hát a gatyára a szekrénybe. Nem értelek.
Olyannyira nem, hogy egy pillanatra felhagyok a tárcám keresésével.
–
Tudod – kezdi Krisztina, és végre leengedi a gatyát. De továbbra is
szorongatja. Mintha a nyakam lenne a kezei között. -, vannak bizonyos
filmek, ahol bizonyos jeleneteknél… tudod, ezek a jelenetek már
csúcspontközelinek számítanak…
Mégis,
mi a bánatos rossebről beszél ez a lány? Nekem mindjárt a Colombiánál
kell lennem, ő meg éppen valami csúcspontokról hadovál.
–
…szóval ezeknél a bizonyos csúcspontoknál általában a női hős arra
kéri a férfit… már persze, ha nem a szoftosabb kivitelről beszélünk,
hogy vágja be neki jó mélyen!
Megdermedek. Nézem Krisztinát.
– Erről pedig egyelőre nem volt szó, kedvesem!
Nevetni
kezdünk. Eleinte még a normális ütemben, hangerővel, vehemenciával,
aztán kezd eldurvulni a dolog. Krisztina leül az ágyra, én lerogyok.
Krisztina az arcába temeti a kezeit (hopp, a boxer már nincsen nála!),
én hátravetem magam a párnámra. Krisztina zsebkendő után kotorászik a
nadrágzsebében, én magatehetetlenül fetrengek a paplan tetején.
Lassan csillapodunk le. Mikor abbamarad a szipogás, nyekegés, rázkódás, károgás, Krisztina, felnőtthöz méltóan, utamra bocsát.
– Na menj, mert elkésel! Vár a karrier!
– Akkor most nem vágunk bele? – nézek rá boci szemekkel. Nem olyan barnákkal, de legalább olyan ártatlanul.
–
A vagdosásnak mindig csapkodás a vége – tagolja derűsen, és nyújtja
felém a tárcámat. Valahol az ágy másik térfelén találhatta meg, mert az
enyémen nem volt.
Zsebembe csúsztatom a telefonommal együtt, és lenyelem a nevetés utolsó morzsáit is.
– Mikor látlak?
– Boxerrel a kezemben, vagy anélkül?
–
Bármiben, bármivel és bármi nélkül – veszem elő legbúgóbb macsó
dumámat, de úgy érzem, olyan hiteltelenül szól, amely még egy békalányt
sem tüzelne fel különösebben, pedig az aztán hidegvérű egy állat.
Krisztina hozzám lép, két kicsi kezébe fogja az államat, és csókot lehel a nyíló számra. Visszaváltozom tőle szimpla férfivá.
– Este megint a Lloyd-ban leszek. Lánybuli a barátnőimmel. Ott várlak.
Ebben maradunk. Jó mélyen belevágtam a mai napba, nem mondom!
(folytatás a következő bejegyzésben)