Kedd 9:49
(előzmény a korábbi bejegyzésben)
– 10 perc, mi? – fogad Szilárd. Nem ölel a keblére. Én viszont nem veszem a lelkemre. Őt nem. – Na menjünk!
Bevágódunk
méregzöld, 5 éve nyúzott sportautójába, barátom pedig kilő a nagyváros
forgalmába. A délelőtti araszolás a megszokott tétlenkedésig fajul, de
szerencsére nem kell messzire mennünk. A Colombiától csakcsupán féltucat
utcára székel a Három gXer szerkesztősége, egy új és modern
irodaházban. A tetején még parkolóház is található, onnan megyünk a
liftekhez.
Három emeletnyivel később, a negyediken szállunk ki.
–
Szóval, vigyort le, magabiztosságot fel – okítgat Szilárd, miközben a
süppedős szőnyegen lépdelünk Norbi irodája felé. Mintha éppen én lennék
az az elszállós fajta. És különben sem az Atyaúristenhez megyünk… csak
majdnem. Rádler Norbert azért már közel ül a szakmában a tűzhöz,
amelynél jó lenne legalább a kezeinket megmelengetnünk.
A
nagyfőnök irodájának ajtaja varázsütésre tárul fel, amikor eléje érünk.
Ám mielőtt lélegzetfojtva beléphetnénk, egy karcsú, szőke, fotómodell
alkatú és arcú szépség libben ki rajta, éppen csak fel nem döntve
bennünket. Szilárd feje ütemre fordul utána, egyensúlyát veszítve
majdnem fel is kenődik az ajtófélfára, ahogyan a távolodó szépségre
olvad a tekintete.
Én jóval visszafogottabb vagyok, kocsányon lógó szemeim közel sem cseppennek a jádezöld szőnyegre.
–
Mit gondoltok, ki volt ő? – érkezik Norbi az iroda mélyéről. Nyúlánk,
ám pocakos alakja első osztályú sportzakóban emeli ki magabiztosságát.
–
Talán maga a két lábon járó bűnbeesés – sóhajtja Szilárd kézfogásra
lendítvén a jobb kezét. Én is üdvözlöm Norbit, aki hellyel kínál
bennünket visszafogott méretű asztala előtt. Egy ping-pong világversenyt
simán le lehetne bonyolítani rajta. Úgy értem, az összes meccset
egyszerre.
– Tehát, ki volt ez a lány? – kérdezi újra a laptulaj, és kényelmesen hátradől a székében.
– Ez most valami beugratás? – bizonytalankodom. Szilárd csak vigyorog mellettem. Hogy is volt azzal a vigyortilalommal?
– Ez egy szimpla kérdés, kedves barátom. Szóval?
– Valamilyen modell?
– Tévedés! Egy behízelgő. Vizuális szédítő. Igazi Külcsín Klára.
Hallgatunk, mint akikbe erőszakkal fojtották belé a szót.
– Állást akart, gyerekek! Állást, mindenfajta tartalom nélkül. Mármint részéről hibádzott a tartalom.
– És miért viharzott ki az irodából? – talál rá Szilárd a nyelvére. A felvágósra.
–
Mert elküldtem – tárja szét a kezeit Norbi. – Mégis, mit kellett volna
tennem? Lehet, hogy jól néz ki, és hogy roppant szívesen látnám a
gatyámban, de mégis mit kezdenék vele a lapnál?
Ránk néz, várja a megerősítést. Több se kell nekem. Hízelegni kezdek, de végül csak az igazságot hintem a képébe.
– Akkor legalább helytálló a szóbeszéd… – kezdem bátortalanul.
– Miszerint? – Dől előre ültében.
– Miszerint nálad a tehetség számít, és mindenkinek adsz egy esélyt… Máskülönben én sem ülnék most itt.
–
Mi sem ülnénk most itt – helyesbít papagáj módjára Szilárd barátom, és
meglapogatja a vállamat. Tisztán érzem benne a „csak most ne cseszd el”
jószándékot.
– Hümm, ezt beszélik?
– Ilyesmit – válok óvatosabbá. Mi van, ha mellélőttem, és ballaghatok a miniszoknyás cicababa után?
– Meglepő. Az emberek nem szoktak igazat beszélni…
Egy cseppet elgondolkodik, aztán rátér a lényegre.
– Na szóval. Az írásod tetszett. Volt benne…
–
Vér meg puca? – szól közbe Szilárd. Ez kizökkenti Norbit, és a barátom
felé fordul. Én meg akkorát rúgok az imént szólónak a lábába az asztal
takarásában, hogy az arcán megjelenő vigyor sokkal inkább kíngrimasz,
mint a viccesfiú imázs külső megjelenési formája.
–
Valami olyasmi – nyugtázza Norbi a hatásszünet után. – Igen,
határozottan van mögötte agy, érzések és kreativitás. Ez a három nálam
alapszabály, ezek együttes ereje adja a lapomat, amiért olyan népszerű.
És tartalmas. És színvonalas.
Hízelegnek? Nekem? Nekem hízelegnek? Hát hogyan fejtsem le az arcomról így a mosolyt?
–
Ugye megmondtam – veti maga elé Szilárd pökhendien. Ő is hátradől a
székén, és szerintem szivarra is gyújtana, ha látna belőle az asztalon
egy csinos dobozban.
–
Megmondom, mi lesz – csapja össze a kezeit Norbi. Mosolyog, és egy
szerződéstervezetet varázsol elő a fiókból. – Te mától nálunk dolgozol.
Isten hozott, welcome, meg ilyesmik. Szóval, megbízásos cikkíró leszel,
ami azt jelenti, hogy arról írsz, amit mi mondunk. Ugyanakkor, ha van
valami baromi jó témád, amely tökéletesen illeszkedik a koncepciónkba,
megkockáztathatod, hogy írsz róla egy cikket. Amit aztán vagy
elfogadunk, vagy nem.
Jegyzetelek.
Gondolatban. És eddig tetszik, amit hallok. Szilárdra nem nézek, őt
úgyis csak a szeme előtt villódzó dollárjelek izgatják.
–
A javadalmazásod úgy fog kinézni, hogy a cikkek után fizetünk. Csakis a
teljesítményért. De ne ijedj meg, mindig fogunk tudni adni elegendő
témát ahhoz, hogy havi szinten meglehetősen jól érezd magad. Ha megy a
szekér, én nem szoktam fukarkodni.
Elhallgat. Szilárd vigyorog. Én meg a mennyekben érzem magam. Happy end.
(folytatás a következő bejegyzésben)