Kedd 11:09

2010 augusztus 14. | Szerző: Szilvási Krisztián |

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

A Pákozdi Ágota-féle nőkről nekem
mindig is az volt a benyomásom, hogy „plázabőrbe bújt agyasok”. Akik
sipítoznak, kényeskednek, nyifegnek-nyafognak, irreális mértékben vizslatják
saját kinézetüket, ugyanakkor, ha kell, eszeveszett intellektussal képesek
koncentrálni a problémákra, majd a lehető legtökéletesebb módon megoldani azokat.
Belsejüket olyan külsővel takarják, amelynek máza éppen az ellenkezőjét
feltételezteti róluk. Valódi női kaméleonok. Vagy botsáskák.

– A legfontosabb, hogy higgy
abban, amit leírsz – magyaráz nekem Ágota. Ketten kucorodtunk be apró boxába az
asztalához. Kerítettem magamnak egy széket, és közvetlenül melléje húzódtam. Kellemes
parfümjének és bizsergető dekoltázsának a szomszédságába. – Még ha feltétlenül nem
is igaz úgy. Akkor is bízz a mondanivalóban, ha hamis, csakis ettől válik
hitelessé. Kellett egy kis idő, míg erre ráéreztem, de a visszajelzések engem
igazolnak.

– Intuíció, ráérzés, bátorság,
önbizalom. Oké – nyugtázom. Kicsit arrébb helyezkedem, mert rémisztő közelségbe
kerültem a cseppnyi asztal alatt a combjával.

– Aztán a stílus – folytatja, és
műkörmével megkapargatja billentyűzetén az ’a’ betűt. Elképzelésem sincs, mit
láthatott rajta. – Csak a tiéd legyen. Nem baj, ha furcsa, nem szokványos,
esetleg kicsit még elütő is a normálistól. Ha a tiéd, és teljesen birtoklod, akkor
úgyis elkezd finomodni. Úgy pedig már beilleszthető lesz bárhová, miközben
velejéig a tiéd marad.

– Ejha – csodálkozom. – Te aztán
profi módon el tudod magyarázni a csíziót.

– Köszi, mondom, kellett egy kis
idő, de sikerült rájönnöm a dörgésre.

Kikukkant a boxból egy
pillanatra, aztán hozzáteszi.

– Sokan azonban csak sündörögnek
itt dörgés helyett, ezért is örül a bóssz annyira neked. Meg mindenkinek,
akiben esetleg lehet valami egyéniesség.

– És tényleg te vagy itt az
egyetlen női újságíró?

– Hát most mondd meg! Nem
nagyszerű?

Nem tudom, mennyire nagyszerű,
csak azt tudom, hogy az előbb, amikor kikémlelt a boxból, nekem lökte a teljes
felsőtestét. Illatostul, dekoltázsostul.

– És… hm… milyen ennyi férfi
között dolgozni?

– Paradicsomi állapot – kacsint rám.
Szerencsére ezúttal nem nyalja körbe a szája szélét. – Úgyhogy, még ha ki se
tenném a lábamat az épületből, akkor is lenne majdnem elegendő témám a rovat
számára. Nagyon átlátszóak tudtok ám lenni…

– Átlátszóak? Már megbocsáss, ez
eléggé lealacsonyítóan hangzik – húzom össze a számat, és újfent próbálom
kikerülni combját az asztal alatt.

– Nyilvánosak. Megfejthetőek.
Kitalálhatóak. Nevezd, aminek jólesik, de ez az igazság!

– És veletek mi a helyzet, ha már
itt tartunk?

Vajon miért érzem úgy, hogy síkra
kell szállnom férfitársaimért? Amikor jócskán van igazság a szavaiban?

Százfogú mosolyt kapok tőle
válaszként.

– Azt hiszed, mi mások vagyunk?

Ez meglep.

– Hát nem erre célozgatsz? –
csodálkozom. Egyúttal leragad a szemem a műkörmein, amelyek blúzának
vállpántját birizgálják.

– Hát nem – feleli. – Mi ugyanolyanok
vagyunk, akárcsak ti. Hamis legenda, hogy a nők kiszámíthatatlanok és
megfejthetetlenek. Talán csak azoknak a férfiaknak, akik a vizeldébe is
GPS-szel jutnak el.

Ezen nevetnem kell. Ágota is
velem nevet. Jót derülünk egymáshoz préselődve az apró boxban. Még jó, hogy hangunk
simán beleveszik a körülöttünk kattogó gépek zajába.

– És tudod, én miért szeretem az
új kollégákat? – teszi fel nekem a kérdést.

– Nem. Miért?

– Mert lehet ácsingózni, mikor
lesz az egyikük ilyen helyes fiú, mint te…

Zavarba jövök. Próbálom magam
összehúzni a székemen, de egyre inkább az az érzésem, hogy Ágota mind nagyobb
és nagyobb százalékban dörgölőzik hozzám. A combja és a felsőteste után már a
karjai is veszélyes közelségben siklanak végig rajtam.

– No, erre mit mondasz? – flörtöl
velem. Vagy inkább flörtölődik.

– Ez is a munkaköri kötelességeid
közé tartozik? – préselem ki magamból a kérdést. – Hogy „betanítsd” a rovatodba
az új férfikollégákat?

– Oké – állítja le magát. Már se
a combját, se a felsőtestét, se a karjait nem érzem a magaménak… izé magamon. –
Nézz csak körül!

Nem értem, mire gondol, ezért
megismétli.

– Állj fel, és nézz csak körül!
Látsz te itt jó pasikat töméntelen mennyiségben?

Lopva körbenézek, de tényleg nem
az a vízilabda válogatott szerű társaság üti a gépeket a terem nagy részében.
Helyette van itt minden: kopaszodó negyvenes, pocakot növesztő késő harmincas,
és a kettőt ötvöző ötvenes. Ez lenne egy harmincasoknak szóló menő, fiatalos
lap összetétele?

– No? – sürget.

– Oké, nem az a lányokat magába
bolondító összetétel, de én most miért is vagyok kivétel?

– Mert te helyes vagy. Van hajad
és nincs tömésed a pólóban hastájékon. És bejössz nekem. Ezen mégis mit kell
magyarázni?

Most erre mit mondjak? Ágota
merőn néz engem, én meg egyszerre konstatálom műkörmeit, illatát és
dekoltázsát. Bajban vagyok.

– Fél tizenkettő. Na menjünk ebédelni
– áll fel olyan hirtelen, hogy ijedtemben beverem a bal könyökömet a boksz falába.
Ha most babonás lennék, tudnám, ez mit jelent. De nem vagyok az. Sokkal inkább
olyan valaki, akit felültettek. Jó magasra. A fene egye meg Pákozdi Ágota hülye
női rovatát!

(folytatás a következő bejegyzésben)