Kedd 11:57
(előzmény a korábbi bejegyzésben)
A Három gXer-esek megadják a módját. Mármint
az ebédnek.
Itt nincs kapkodás, minimálisra redukált 20 perc, gyorsan
bekapott hamburger vagy szendvics. Helyette kisvendéglő van, étterem
van, falatozószerű bisztró van. Most is egy ilyenben ülünk.
Az Ezüstróka Étterem a szerkesztőségi épület mögötti árnyékos
utcában van. Ezt a városrészt elkerüli a forgalom zaja, de nagyrészt a
napfény is, mivel a négy-ötszintes épületek előtti széles járdarészen
magasba nyúló platán fasor áll őrt.
Maga az étterem fene tudja, mitől Ezüstróka,
mindenesetre a belsőépítész minden valószínűség szerint bele volt
bolondulva az ezüstös színekbe éppúgy, mint a rókaprémbe. A mindent
beborító ezüstös csillogás pedig kissé nem evilági érzetet keltve
csapódik le a kedves vendégben. Mondjuk ki kerek perec, bennem. Mintha
egy igluban várnám az eszkimók által szervírozandó étkezés fogásait.
– Nem tetszik? – kérdezi Pákozdi Ágota. Egy párnázott,
rókabőrrel bevont sarokban foglalt helyet 2 másik férfi kolléga között.
Így vagyunk most négyen.
– Furcsa. Idegen. Elmebeteg – felelem.
– Én rögtön hátraarcot csináltam, amikor először jöttem ide, de
szerencsére itt volt velem Ágota is, aki karon ragadott. Úgyhogy
maradtam. Ő meg azóta is a szívemben – vigyorog Varga Győző a lányra, a
kolléga, akin nem fog a villamos. Ezt ideúton mesélték nagy viháncolások
közepette. Történt ugyanis, hogy egy havas délutánon Győző megcsúszván a
villamos elé penderült, és azóta sem érti, hogyan úszta meg egyetlen
karcolás nélkül. De megúszta.
– A te fagyos szívedben? Akkor már értem,
miért ver ki mindig a libabőr, ha meglátlak – vág vissza Ágota.
– Engem meg a frász – kontrázik Gabnai Kornél, és Ágotán
átnyúlva vállba veregeti Győzőt. – Mert ha én meglátlak téged, tudom,
hogy valami gáz van a bulizónában.
– Na persze. Egyszer fordult csak elő, hogy
nem tudtam mit írni a péntek esti aktuális partiról, de ezt mindig
megkapom – vág duzzogó arcot az amúgy is csecsemőképű Varga Győző. Aztán
elvigyorodik, és lendületesen villájára csavarja szószban fetrengő
spagettijét.
– Fiúk, fiúk, ti mind a ketten kutyaütő írók
vagytok – legyint Ágota túljátszván a szituációt. – Úgyhogy az
egészséges rivalizálás még belefér. Úgysem oszt-szoroz a
teljesítménymutatókon…
Ezen végre én is elvigyorodom. Könnyű menüt
kértem magamnak, volt ma már, aki kissé megfeküdte a gyomromat. A lányra
nézek.
– Szóval te vagy itt a doayen? De hát messze
vagy még a harminctól is!
– Ja, felülről – röhög fel újra Gabnai Kornél
két megtermett falat között. Nemcsak az adagok megtermettek, amelyeket a
szájába lapátol, hanem maga az ember is. 190 centi, 110 kiló. Sűrű haj,
sűrű modor.
– Piszok – sziszeg rá Ágota, de azért
látszólag nem izgatja, hogy a korával piszkálódnak. Mondjuk nincs is mit
felvennie ezen: jól néz ki, és ennek maximálisan a tudatában is van.
– Na és mi a helyzet azzal a csajjal – tolja el magától a
tányérját Győző -, akiért a múltkor annyira odavoltál?
A kérdés egyértelműen Kornélnak szól, aki nem is marad adós a
válasszal.
– Mi lenne? Simán nevezhetjük a dolgot
i.e.-nek…
– I. e.? Mi az? – kérdezek rá.
– Időszámításunk előtti – feleli Kornél, és a pohara után nyúl.
– Mi történt, pajtás? – zrikálja tovább Győző. – Mentél a
motorja után, mint a pincsikutya.
– Ő jött utánam! Sajnos addig, amíg egyszer
tényleg el nem kapott…
– Látnod kellett volna – fordul hozzám Akin
Nem Fog A Villamos. – Persze pont fordítva történt a dolog. Kornél
barátunk majd megveszett a csajért, szinte üldözte őt. De aki felsül,
mindig fordítva látja a történetet…
– Felsült a bánat – élesít egyet a hangján a megtermett kolléga.
– Nagyon is odavolt értem, de aztán kiderült róla, hogy…
– Tényleg látnod kellett volna! Csábos, aranybarna hajtincsek,
vakító zöld szempár…
Felkapom a fejem, de úgy istenigazából. Mi
van, miről beszél Győző?
– Ki hinné, hogy valaki, aki ennyire jól néz
ki, teljesen más, mint aminek gondolnád…?
– Pedig olyan helyes kis robogója is volt – folytatja szünet
nélkül Győző, és valahová a távolba réved. Én is vele révedek, mert
valami itt nagyon nem tetszik nekem. – Meg valami matrica a motorja
hátulján… valami „ha a hátamat látod…”, akkor kapsz valamit. Hát úgy
nézem, Kornél kapott, nem is kicsit.
Győző teljes testével röhögni kezd, én meg hasonló ütemben és
kiterjedésben sápadok el. Mi vaaan?
– Öööö… mi van ezzel a lánnyal? – szólok
közbe fagyosan.
– Mi lenne? Mondom, múlt idő. Ha tudom róla, a
halál előbb kezdett volna ki vele, mint én…
– Tudsz róla, mit? – sürgetem egyre nagyobb pánikban. Győző
persze megint beledumál.
– Mi is volt a neve? Valami Sallai…?
– Krisztina – veti oda Kornél. – És nem Sallai, hanem Pallagi.
Megfordul velem a szék. Meg a falak. Az ezüstösen csillogó
rókabundák kánkánt járnak a szemeim előtt, és visszaszuszakolnak az
igluba, az eszkimók közé. A rozmárok és jegesmedvék fagyos, kietlen
világába.
– Mi van ezzel a Krisztinával? – kötöm az
ebet a karóhoz. Bár úgy érzem, az a kötél, amivel azt a korcsot a levert
léchez kellene bogozni, egyre inkább a nyakam köré fonódik. Meg a
szívem köré.
– Úgy amúgy nem volt gond a csajjal – kezd
nagyképűzni durván Kornél. – Csak nem kellett volna félreismernem.
– Hogyan félreismerni? – kérdezi nyugodtan Ágota. Látszólag nem
veszi a női radarja a jelet, hogy itt valami gubanc van. Bennem.
– Semmi komoly. Persze tudnom kellett volna a tarifáját, és
akkor minden rendben van…
Győző hangosan felröhög, Ágota is szánalmasan
mosolyog a nagydarab emberre. Csak én ülök kukán, zavartan és fájón egy
helyben.
– Egyszerű képlet ez. Fix tarifa, fix
szolgáltatás, fix öröm. A holnapon meg bánkódjon a tököm.
Majdnem
visszaköszön az étel. Még szerencse, hogy könnyű ebédet kértem. Sosem
voltam képes felkészülni arra, hogy a megcsúfolt érzelmek ennyire tudnak
marni.
(folytatás a következő bejegyzésben)