Összekanalazom
magam a padlóról. Egyrészt magam miatt, másrészt azért, mert a
szomszédos boxokban ülők feje szabályos, egymást követő sorban és
ütemben tűnik fel „irodám” bejáratában.
Elhessegetem
a bámész, jobbára még ismeretlen arcokat, és visszatelepszem a
székemre. A monitoron továbbra is a legutolsó szó virít. Egyszerre kelt
bennem vágyat és dühöt, reményt és kiábrándultságot.
Rátaposok a billentyűkre.
"Mondd még egyszer!"
Aztán
várok. Csend. És újra csend. Az álmos hold fáradtan pih… hold a
francokat! Fényes nappal van, bennem meg vakító világossággal járja a
zavar az érzelmek útvesztőit.
Úgy
dobolok a billentyűkön, mint ahogyan Pákozdi Ágota szokott. Csak én
műkörmök nélkül, de nem kevésbé karcosan. Dacosan. Fagyosan. Hervadóan.
"Azt hittem, elköszöntünk."
Ami neki elköszönés volt, nekem egy kulcsszó. Átkozott kulcsszó a kétségbeeséshez.
"Én is azt hittem. De aztán belém fagyasztottad a leheletet."
"???"
Most mit nem ért? Mégis mit nem ért? Gyorsan az értésére adom.
"Milyen nicknevet adtál meg az előbb?!?"
"Milyet? Azt, hogy Krisztina."
Hát ez az. Krisztina. Szívem átkozott tüskés virága.
"Talán valami baj van, Mr. Érzékenység?"
Szívózik velem? Ki ez a faragatlan, lélekbe két lábbal taposó, tapintatlan személy? Nőszemély?
"Ki a bánatos franc vagy te? Mégis mit képzelsz?"
Ujjaim
lerázzák magukról a játékos élc bohókás felületességét, és keményen a
monitorba marnak. Nem kegyelmezek. Érzelmi ügyekben pláne nem!
"Mi bajod van? 🙁 Mit vétettem?"
"Tudod te azt, nagyon is jól! Én sem kezdek el veled szemétkedni, főleg, hogy azt sem tudom, ki a halál vagy!"
"Bunkó! Ki a halál vagy TE?"
Eltűnik
a szövegdoboz. Aztán eltűnik a szövegszerkesztő progi is. Aztán eltűnik
minden, operációs rendszerestül, háttérképestül, életjelestül. Csak én
nem tűnök el a székről, ahol zsibbadtan ücsörgök.
Nyomkodom a PC-m bekapcsoló gombját, de nem történik semmi. A francba! Kimehetett valami biztosíték.
Felállok, és megint csak körbekémlelek. Mindenki dolgozik tovább, ameddig a szemem ellát. Ezt nem értem.
Végiglépkedek
a szerkesztőségi termen, és kopogás után a végéből nyíló reluxás
irodába nyitok. Földes Zoltán néz fel rám a monitorából.
- Krisztián, gyere csak! Végeztél is?
Végeztem? El se kezdtem. Ezt nem mondom neki.
- Baj van a gépemmel - közlöm röviden. Közben látom, hogy az övével nincs semmi. Mint ahogy rajtam kívül senkiével sincs gáz.
-
Aha, oké. Nos, ez nem az én asztalom. Keresd meg a rendszergazdánkat. -
Körbeforog a székével, hogy be tudja lőni nekem az irányt. - Menj a
lépcsőházba, aztán liftezz le a másodikra. Ott majd útbaigazítanak…
Amúgy az elsőn a nyomdánk van. Az is megér egy misét. Majd a héten ott
is körbe kell nézned!
Zoltán visszapördül a monitorhoz, és engem feledvén folytatja, amelyben megzavartam.
Eljutok
a lépcsőházig, leliftezek a másodikra, és a szint halljába érkezem.
Viszont itt nincs recepcióspult, ahol érdeklődhetnék a rendszergazda
felől.
Találomra indulok el a folyosón, irodák nyílnak balra és jobbra. Mint rendesen. Elvégre irodaházban vagyok.
Az
út felénél lezser alak jön szembe velem. Kezében csésze, szájában cigi,
arcán töprengő félmosoly. Egyik sem nekem szól, én viszont szólok
hozzá.
- Bocs, a rendszergazdát keresem.
Megáll. Rám néz. Jobbjával kapja ki szájából a cigit, a szavakat azonban már én kapom.
- Még négy-öt iroda a jobb oldalon, és meg is találta. Talán most épp ott is lesz. Mármint a rendszergazda.
- Köszönöm!
Cigi szájba vissza, alak tova el. Folytatom a folyosón lépdelést. És tényleg meg is találom, amit keresek.
Az
ugyanolyan fehér ajtók közül az egyiken valami ügyfélfogadási rend,
vagy micsoda van poszterszerűen kiragasztva, az ajtó mellett a falon
névtábla, illetve pontosabban irodatábla: rendszergazda. Mintha látszana
a nyoma a szó végén még egy eltávolított 'g' betűnek, de lehet, hogy
csak fantáziálok.
Bekopogok. Az órarend szerint éppen zöld utam van.
- Tessék - hangzik belülről szinte azon nyomban.
Benyitok.
Illetve csak félig, mert addig tudom csupán benyomni az ajtót, hogy
átpréselhessem magam a résen. Becsusszanok az irodába.
Az
iroda nem is iroda, hanem majdnem terem. Mármint a mérete. Itt
nincsenek boxok meg munkaállomások, osztatlan helyiségbe érkezem, ahol
viszont számítógépek halmaza tölti ki a teret. Összevissza, mindenféle
rendszer nélkül. Legalább a gazda stimmeljen, ha már a szóösszetétel
eleje hibádzik.
- Hello - mondja egy lány az egyik gép elől. Fel sem áll, hátra sem fordul. A monitorában tükröződöm.
- Hello - viszonzom. - A rendszergazdát keresem.
- Talált, süllyedt. Mi a gond?
- Izé, én új vagyok itt, ma kezdtem a szerkesztőségben, de máris kinyiffant a gépem.
Most
pördül csak meg a lány, és marha furcsa szemekkel kezd méregetni. Mihez
is hasonlítsam, mintha sót csempésztem volna a kávéjába cukor helyett.
Nagyjából.
- Igeeeeen - mondja, rendesen elhúzva a szó végét. - És mi a goooond?
Most én nézek rá furcsán. Ez hülye?
- Hát, egyszer csak kikapcsolt minden, és nem tudom visszanyomni.
Több
se kell a lánynak. Kigúvad a szeme, a normál méretének kétszeresére, és
karba fonja maga előtt a kezeit. Tipikus védekező póz.
- Majd visszakapcsolom.
Hangja fagyos, mint egy gleccser, amelyikbe ráadásul folyékony hidrogént öntöttek.
- Oké, kösz - felelem tétován. - Akkor én most mit csináljak?
- Például tűnjön el az irodámból!
A lány megfordul a székén, vissza a gépe elé. Már megint mibe tenyereltem? Én is az ajtó felé irányulok. Aki hülye, az hülye.
Ekkor akad meg a szemem az ajtó melletti, belső névtáblán. De úgy is mondhatnám, hogy fennakad. Valóban fennakadok.
A szimpla fatáblán két név szerepel: Somorjai Zalán és Szakály Krisztina rendszergazdák.
Gyorsan áll össze bennem a történet. Bár ne lennék ennyire jó író! Újabb K.O.
(folytatás a következő bejegyzésben)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: