Kedd 19:14

(előzmény a korábbi bejegyzésben)







Baj van, kicsi? – kérdezem és kidüllesztem a mellkasomat. Hogy

nagyobbnak látsszak. De az optika nem nagyon akar az oldalamra állni.


Mi van? – szól vissza a soha nem látott pasi, akit Csenge lökdösött ki a

Lloyd ajtaján. Kicsit bénázgatott a küszöbnél, de már visszanyerte az

egyensúlyát és a magabiztosságát. – Mi van?


Nem hozzád szóltam – felelem a hapsinak, miközben Csengéhez lépek.

Átfogom a vállát, egyszersmind lefogom a kezeit is, mielőtt egy arra

járó kamion alá lökhetné a másikat. – Baj van?
– Nincs baj! Baj akkor lesz, ha ez a mocsok nem kotródik el innen azonnal!
Húha, tényleg baj lehet. Csenge káromkodik. Most kell észnél lennem.


Neked ehhez mi közöd? – vicsorít a pasi. Lóvásáron elkelne a fogaival,

bár ökröket azért csak nem állítanak ki közéjük. – Szóval, Csenguci

drága, ne hidd, hogy én vagyok a bunkó! Kis parasztlány!
Ekkor lépek közbe. Testileg. Elengedem Csenge vállait, és a fickóhoz tipegek.
– Most rögtön hátra arc, és tűnés!
Kemény

vagyok, mint az edzett svédacél. És valami hasonló keménységű

ökölcsapást kapok az államra. Én megtántorodom, Csenge felsikít, a

szemétláda meg elvigyorodik. Azt hiszi, game over, pedig én még csak

most nyomom meg a play gombot.
Visszakövetelem

az egyensúlyomat, majd térden rúgom a pasit. Oldalról, hogy

megroggyanjon, mint a Pisai Ferde Torony. Annak már sikerült megállítani

a dőlését, én viszont nem hagyom, hogy ellenfelem talpra táncolhasson.

Egyetlen lépéssel mellette termek, és ezúttal ököllel ütök az orrára.

Ezt is oldalról.
Nekem belebizseregnek a csontjaim, Csenge újra sikít, az idegen viszont a földre hanyatlik. Szép látvány. Büszke vagyok.
A hapsi tüzet okád felém a betonon heverészve, nekem meg az ingemre csöppen valami. Vörös és foltot hagy. A fenébe.
– Jézusom, te vérzel – fut oda hozzám Csenge.
Én

közben nem veszem le a szemem a kiütöttről. Elég sok filmet láttam már

életemben ahhoz, hogy tudjam, vannak, akik szitává lyuggatva is képesek

feltámadni. Hát még akkor egy sima orrbetöréstől.
– A jó… (k-val kezdődik és anyukámat szidja)!
Nem

túl elegáns tőle, hogy a koszlott betonon térdel (már térdel, vigyázat,

már térdel!), és fröcsögi magából a szemetet. Én viszont gentleman

vagyok, és nem szólok vissza. Na jó, csak azért nem, mert átkozottul fáj

a szám, Csenge pedig egy zsebkendővel törölgeti.


Juj, nagyon feldagadt – aggódik édesen Csenge. Rá sem néz a hapsira, én

viszont továbbra is figyelemmel követem a mozdulatait. Ahogyan feláll.

Ahogyan megfordul. És ahogyan távozik a színről. Victory!
– Mi volt ez? – selypítem bucira dagadt számban egyensúlyozva a hangokat.
– Ádi.
– Basszus. Mit akart?
– Ócsárolni. Egyszer csak megjelent, aztán nekem esett. Hogy milyen kis hülye liba vagyok, satöbbi.
– De miért, a jó francba?
– Mert beteg. Hülye. Barom.


Túl sok a jóból – próbálok humorizálni. Nehezen megy. Fáj a képem,

mintha kivasalták volna. Ipari mángorlóval. – Még jó, hogy úgy írtad le

tegnap: „kicsit más, mint én”. Csak akkor nem tudom, nem vagy-e

eltévedve a méretbecsléseket illetően…


De hülye vagy – neveti el magát végre a lány. Véres-maszatos

zsebkendőjét a bejárat melletti szemetesbe hajítja, és megfogja a

karomat. – Gyere, lemossuk a szádat.
A

Lloyd kedden takarékra állította magát. Páran lézengenek csak a bár

előtti előtérben, ahonnan a mosdók is nyílnak. A legnagyobb

természetességgel vonulunk be a férfiaknak kijelölt toilettbe.
Szerencsére

üresen találjuk, így elkerüljük a pánikot. Már ami a zavarbaesett

nemiszerv elrejtéseket illeti. A patyolattiszta, tükrökkel is felszerelt

mosdókhoz lépünk, Csenge pedig nekiáll további ápolásomnak.
Ahogyan

az a ponyvatörténetekben (és filmekben) lenni szokott, véletlenül van

nála steril zsebkendő, sőt még sebtapasz is. Csak hogy szép legyen az

élet.
– Köszönöm – süti le a pillantását Csenge, de én felemelem a fejét. Nehogy már a szememre tapassza rá azt a ragaszt.
– Szerintem nem is lett volna égető szükséged a segítségemre, ahogy elnéztem.


De azért jó, hogy jöttél – simítja meg az arcomat. A sérülésmentes

részén. – Bátor kislánynak mutattam magam, de nem tudom, mit csináltam

volna, ha a verbális erőszak után a tettek mezejére is lép…
– Én azért nem féltelek. Illetve dehogynem, csak nem úgy…
– Édes vagy – pici puszit nyom a számra. A sérült számra. A bucira dagadt számra. Így sajnos nem sokat érzek belőle.
Aúúú! Csenge nem lacafacázik, felnyomja a számra a ragtapaszt, de korántsem olyan érzékenységgel, mint a puszilehelésnél.
– Na, készen is vagy, megmentő!
Összemosolygunk.

Szeretem Csengét. Nem úgy, de majdnem. Ugyan már mondtam, de jobb, ha

kondicionálom a dolgot. Szóval, amikor együtt voltunk, ÚGY voltunk

együtt, majdnem kikészítettük egymást. Nagyon nem ment a dolog. Amikor

viszont már nem voltunk együtt, ismét egymás kebelére borultunk, és

testvérekként ragaszkodtunk a másikhoz. Ez van.
Újabb

mosoly a részemről, újabb simogatás Csenge részéről, és kifelé indulunk

a férfibirodalomból. Csenge bújik ki először az ajtón, közvetlen utána

én. Majdnem beleütközünk Krisztinába, aki a női mosdóba készül belépni.

Mármint a Nap Nagy Csalódása Krisztinába. Akivel együtt töltöttem az

éjszakát, teljes borkábulatban.
– Nem mondom, diszkréten nyomjátok – mosolyog Pallagi Krisztina.
Aki

látott már sebzett oroszlánt üvölteni, csak az tudhatja, hogyan nyom

agyon a szikrázó és letaglózó fájdalom malomköve. Ez már Game Over a

javából.


(folytatás a következő bejegyzésben)
Tovább a blogra »