Harminc, meg ami utána jön
Harminc (el)múltam. Férfi vagyok, abból is a...

Kedd 10:38

2010 augusztus 13. | Szerző:

(előzmény a korábbi bejegyzésben)



Bár inkább legyen valaminek a kezdete, mint a vége.
Most
éppen a Három gXer fő ütőerének, a szerkesztőségnek a közepén állunk.
Azt nem mondom, hogy földbe gyökerezett lábbal, mert én speciel
nyugtalanul tipródom, fokozott feszültséggel lesve a napi munkatempót.
És elvárást.
Az
ostorcsattogtató felelős szerkesztő magyarázza éppen, hogy és mint, mi
és merre. Körbe-körbe kalimpáló ujjai egyszerre szolgálnak
iránymutatóként és minőségbiztosítékként.
Előttem,
a jópofán egyéniesített boxban egy műköröm-bajnoknő veri a
billentyűzetet. Vehemensen és csattogón. Csupa-csupa zaj, mozgás és
cikázás köröttem minden, a villódzó feszültség a bokám köré csavarodik,
és majdnem magával ránt a csillogó műpadlóra.
– Szóval, így dolgozunk mi itt.
Azt látom. Akár egy gyáregység, csak itt szavak gördülnek le a futószalagról. Hurrá.
–
Te is kapsz egy ilyen pofás kis boxot. Úgy csinosítod, ahogy akarod, a
lényeg, hogy időre, a várt színvonalon hozd azt, amit kérünk tőled.
Mosolygok.
Félig-meddig a számomra nem túl szimpatikus feminin stíluson, de
leginkább azért, mert itt ez az elvárás. Az előttem kopácsoló Miss
Műköröm is rám-rám pillant, teli fogsorával durván a képembe vigyorog,
aztán írja tovább a férfimagazintól kuriózumnak számító női látásmód
cikket. Hm.
– Gyere velem, iszunk egy kávét!
Veled? Úristen!
Szilárd
közben köddé vált. Az előbb még mellettem bámulta a műkörmös csaj
hívogató dekoltázsát, most meg már egyedül ácsorgok a felelős
szerkesztővel. Pontosabban szólva megyek utána, kávét inni.
A
boxokra osztott hatalmas teremből barátságosabb méretekkel bíró kisebb,
ízléses elfekvő… akarom mondani, elücsörgő nyílik az egyik oldalon.
Asztalok, székek, bár jellegű konyhapult mikróval, kávéfőzővel,
italautomatával, édességes standdal. Ez utóbbi valóban meglep, de hát az
agymunkához kell a kalória. Persze édesség meg ülőmunka együtt… na
hagyjuk.
Földes
Zoltán, mert így hívják közvetlen főnökömet, tölt nekem egy csészével a
frissen kifőtt gőzölgő kávéból, és az egyik asztalhoz telepszünk.
–
Mindig örülök a frissen jötteknek – kezdi Zoltán a kávéját kavargatva.
-Üde és rikító színt képesek hozni a megnyugvásba, egy hozzánk hasonló
menő lapnak pedig ez kell.
Úristen, hogy beszél ez! Egy ilyen mondat még leírva is szörnyű, hát még kimondva-hallgatva…
– Ami a kollégákat illeti…
Ami
a kollégákat illeti, éppen betáncol egy a konyhába. A műköröm baba az.
Kedvesen odamosolyog (megint az a száz, csillogó fog), mire Zoltán int
neki, hogy merészkedjen csak közelebb. Ha már az előbb az ő háta mögött
lettem bevezetve a szerkesztőség rejtelmeibe.
– Ismerkedjetek meg – emelkedik meg a székről. – Győrváry Krisztián, Pákozdi Ágota… Pákozdi Ágota, Győrváry Krisztián.
Kezet fogok vele, vigyázván a műkörmeire. Fenének sem hiányzik kapásból a rossz pont.
–
Gyere, igyál velünk egy kávét – invitálja a nálam talán öt évvel
fiatalabb lányt Zoltán, és helyet mutat neki. Kizárólagosat. Mondom, ő a
főnök.
Ágota hoz magának a feketéből, és a jobbomra telepszik.
– Kicsi szívem, rád bízhatom tehetséges barátunkat?
Az előbbi akar lenni Ágota, az utóbbi én. Legalábbis remélem…
– Persze, bóssz – mosolyog szakadatlanul a lány, majd körmeivel körbejárja a csészéjét. Akárcsak pók az áldozatát.
–
Ágota, nálunk egyedüliként, olyan rovatot szerkeszt a Három gXer-ben,
amely női szemmel közelíti meg a férfitémákat – magyaráz lelkesen
Zoltán. – Ha érted, mire gondolok…
Nem
fejezi be a mondatot, helyette kacsint egyet. Na így már nem teljesen
értem. A kacsintást nem tudom mire vélni, de segítségként Ágota
extragyorsan körbenyalogatja a szája szélét, mire leesik a tantusz. Te
jó ég, hová keveredtem?
–
Az egészben az a legjobb – veszi át a lány a szót -, hogy azt írok,
amit akarok. Idézőjelben persze. Hiszen melyik férfi tudná megcáfolni
azt, hogyan érez egy nő? Mi teljesen más térfélen játszunk.
– Ezt nem is kétlem – helyeselek, majd lezavarok egy gyors kortyot. – És a női olvasókkal mi a helyzet?
– Óóó, ők az én oldalamon állnak. 100%-ig.
– Jól értem, hogy van egy olyan rovat, amely kifigurázza a férfiakat, és mindez a férfiaknak szól? Mennyire vevők erre a pasik?
–
A levelezésünk megadja a választ – feleli Zoltán. – Döntő többségben
pozitívan reagálnak. Nézd, a férfiaknak… khm… van eszük… – itt
bocsánatkérően néz Ágotára, aki szemlátomást belevájja a körmeit
az asztallapba. De az is lehet, hogy csak képzelgek. – …és veszik az
adást. Ezzel pedig két legyet ütünk egy csapásra. Mert így már a nőket
is érdekli az újságunk. Tadaaam!
Szétdobja a karjait, mintha most varázsolt volna elő nyulat a kávéjából. Ágota azért neheztelve néz rá, és átveszi tőle a szót.
–
Szóval a kezdetbeni bátor rovat előlépett húzóággá. Én pedig
apait-anyait beleadok, hogy hitelesen tudjak egyensúlyozni a két oldal
között.
A kávé elfogy, a lány feláll, és visszamegy dolgozni. Zoltán felém fordul.
–
Ő fog „betanítani” téged. Figyeld meg, hogyan ír: milyen irányokat és
arányokat használ, a nyelvezet egyensúlyát, a felismerhető egyéni
jegyeket, a sorok közötti humort, egyszóval mindent. Ebédig nyugodtan
dumcsizzatok, hangolódj rá a dolgokra, délután pedig gyere be hozzám,
kapsz egy feladatot! Ott lakom, ni!
Azzal a pihenőből kimutatva, a szerkesztőségi terem másik végéből nyíló, reluxás irodára irányozza a tekintetem.
Visszamegyünk
a nyüzsgés középpontjába, ott Zoltán elköszön, én pedig Ágota felé
indulok. Lássuk a medvét… akarom mondani, a kedvét!

(folytatás a következő bejegyzésben)
Címkék:

Kedd 9:49

2010 augusztus 12. | Szerző:

(előzmény a korábbi bejegyzésben)


– 10 perc, mi? – fogad Szilárd. Nem ölel a keblére. Én viszont nem veszem a lelkemre. Őt nem. – Na menjünk!
Bevágódunk
méregzöld, 5 éve nyúzott sportautójába, barátom pedig kilő a nagyváros
forgalmába. A délelőtti araszolás a megszokott tétlenkedésig fajul, de
szerencsére nem kell messzire mennünk. A Colombiától csakcsupán féltucat
utcára székel a Három gXer szerkesztősége, egy új és modern
irodaházban. A tetején még parkolóház is található, onnan megyünk a
liftekhez.
Három emeletnyivel később, a negyediken szállunk ki.
–
Szóval, vigyort le, magabiztosságot fel – okítgat Szilárd, miközben a
süppedős szőnyegen lépdelünk Norbi irodája felé. Mintha éppen én lennék
az az elszállós fajta. És különben sem az Atyaúristenhez megyünk… csak
majdnem. Rádler Norbert azért már közel ül a szakmában a tűzhöz,
amelynél jó lenne legalább a kezeinket megmelengetnünk.
A
nagyfőnök irodájának ajtaja varázsütésre tárul fel, amikor eléje érünk.
Ám mielőtt lélegzetfojtva beléphetnénk, egy karcsú, szőke, fotómodell
alkatú és arcú szépség libben ki rajta, éppen csak fel nem döntve
bennünket. Szilárd feje ütemre fordul utána, egyensúlyát veszítve
majdnem fel is kenődik az ajtófélfára, ahogyan a távolodó szépségre
olvad a tekintete.
Én jóval visszafogottabb vagyok, kocsányon lógó szemeim közel sem cseppennek a jádezöld szőnyegre.
–
Mit gondoltok, ki volt ő? – érkezik Norbi az iroda mélyéről. Nyúlánk,
ám pocakos alakja első osztályú sportzakóban emeli ki magabiztosságát.
–
Talán maga a két lábon járó bűnbeesés – sóhajtja Szilárd kézfogásra
lendítvén a jobb kezét. Én is üdvözlöm Norbit, aki hellyel kínál
bennünket visszafogott méretű asztala előtt. Egy ping-pong világversenyt
simán le lehetne bonyolítani rajta. Úgy értem, az összes meccset
egyszerre.
– Tehát, ki volt ez a lány? – kérdezi újra a laptulaj, és kényelmesen hátradől a székében.
– Ez most valami beugratás? – bizonytalankodom. Szilárd csak vigyorog mellettem. Hogy is volt azzal a vigyortilalommal?
– Ez egy szimpla kérdés, kedves barátom. Szóval?
– Valamilyen modell?
– Tévedés! Egy behízelgő. Vizuális szédítő. Igazi Külcsín Klára.
Hallgatunk, mint akikbe erőszakkal fojtották belé a szót.
– Állást akart, gyerekek! Állást, mindenfajta tartalom nélkül. Mármint részéről hibádzott a tartalom.
– És miért viharzott ki az irodából? – talál rá Szilárd a nyelvére. A felvágósra.
–
Mert elküldtem – tárja szét a kezeit Norbi. – Mégis, mit kellett volna
tennem? Lehet, hogy jól néz ki, és hogy roppant szívesen látnám a
gatyámban, de mégis mit kezdenék vele a lapnál?
Ránk néz, várja a megerősítést. Több se kell nekem. Hízelegni kezdek, de végül csak az igazságot hintem a képébe.
– Akkor legalább helytálló a szóbeszéd… – kezdem bátortalanul.
– Miszerint? – Dől előre ültében.
– Miszerint nálad a tehetség számít, és mindenkinek adsz egy esélyt… Máskülönben én sem ülnék most itt.
–
Mi sem ülnénk most itt – helyesbít papagáj módjára Szilárd barátom, és
meglapogatja a vállamat. Tisztán érzem benne a „csak most ne cseszd el”
jószándékot.
– Hümm, ezt beszélik?
– Ilyesmit – válok óvatosabbá. Mi van, ha mellélőttem, és ballaghatok a miniszoknyás cicababa után?
– Meglepő. Az emberek nem szoktak igazat beszélni…
Egy cseppet elgondolkodik, aztán rátér a lényegre.
– Na szóval. Az írásod tetszett. Volt benne…
–
Vér meg puca? – szól közbe Szilárd. Ez kizökkenti Norbit, és a barátom
felé fordul. Én meg akkorát rúgok az imént szólónak a lábába az asztal
takarásában, hogy az arcán megjelenő vigyor sokkal inkább kíngrimasz,
mint a viccesfiú imázs külső megjelenési formája.
–
Valami olyasmi – nyugtázza Norbi a hatásszünet után. – Igen,
határozottan van mögötte agy, érzések és kreativitás. Ez a három nálam
alapszabály, ezek együttes ereje adja a lapomat, amiért olyan népszerű.
És tartalmas. És színvonalas.
Hízelegnek? Nekem? Nekem hízelegnek? Hát hogyan fejtsem le az arcomról így a mosolyt?
–
Ugye megmondtam – veti maga elé Szilárd pökhendien. Ő is hátradől a
székén, és szerintem szivarra is gyújtana, ha látna belőle az asztalon
egy csinos dobozban.
–
Megmondom, mi lesz – csapja össze a kezeit Norbi. Mosolyog, és egy
szerződéstervezetet varázsol elő a fiókból. – Te mától nálunk dolgozol.
Isten hozott, welcome, meg ilyesmik. Szóval, megbízásos cikkíró leszel,
ami azt jelenti, hogy arról írsz, amit mi mondunk. Ugyanakkor, ha van
valami baromi jó témád, amely tökéletesen illeszkedik a koncepciónkba,
megkockáztathatod, hogy írsz róla egy cikket. Amit aztán vagy
elfogadunk, vagy nem.
Jegyzetelek.
Gondolatban. És eddig tetszik, amit hallok. Szilárdra nem nézek, őt
úgyis csak a szeme előtt villódzó dollárjelek izgatják.
–
A javadalmazásod úgy fog kinézni, hogy a cikkek után fizetünk. Csakis a
teljesítményért. De ne ijedj meg, mindig fogunk tudni adni elegendő
témát ahhoz, hogy havi szinten meglehetősen jól érezd magad. Ha megy a
szekér, én nem szoktam fukarkodni.
Elhallgat. Szilárd vigyorog. Én meg a mennyekben érzem magam. Happy end.


(folytatás a következő bejegyzésben)
Címkék:

Kedd 9:02

2010 augusztus 10. | Szerző:

(előzmény a korábbi bejegyzésben)



Krisztina
rendületlenül mosolyog, bennem pedig kezd felkúszni a bizonyosság, hogy
első közös éjszakánkon valami jóvátehetetlen történt. Úgy értem, a
részemről: vagy nem emlékszem valamire, amelyre pedig büszkén kellene
visszatekintenem; vagy pedig jó lenne elfelejteni azt, amelyre
szerencsére képtelen vagyok visszagondolni.
–
Mennyire dőltem ki? – jövök kis hatásszünet után ismét a kérdéssel.
Ülök az ágyon, és reményt keltően nézek a lányra. Mondd, hogy nem volt
semmi! Mondd, hogy…
–
Nyugalom – kegyelmez meg rajtam végül, amikor az idegeim már olyannyira
pattanásig feszültek, hogy egy mosás ruhát nyugodtan végig lehetne
teregetni rajtuk. – Úgy kidőltél, mint egy zsák. Akarom mondani,
lepadlóztál az ágyon, aztán se balra, se jobbra.
–
Szóval elájultam – foglalom össze törten. Mármint összefoglalom
összetörten… foglalom össze összetörten. Vagy valami hasonló. –
Basszus, ne haragudj! Nem értem, mit történhetett velem…
– Sűrű napod volt – érinti meg a karomat. A pattogó szikrák meg majd felgyújtják az ágyneműt.
–
Na de ennyike bortól… – pironkodom tovább, és meztelen talpammal jó
nagyot lendítek a padlón heverő üvegeken. El is gurulnak szépen a falig,
az ablak alá.
– Ittál egy turbós kávét, stresszes voltál, aztán seperc alatt lehúztál másfél üveg bort. Nincsen ebben semmi különös.
–
No persze – mondom, és most már tényleg kiszállok az ágyból. Hagyom
magamon az utált pólót, és felhúzom a farmeromat. – Ennyit a
bemutatkozásomról…
–
Ne viccelj – kerül mellém Krisztina is. Puszit nyom az arcomra, én meg
érzem, erőre kap bennem a… szóval az is, de most konkrétan a napi,
kreatív tettvágyra gondolok.
Kivonulok
a mosdóba, rendbe teszem folyó- és egyéb ügyeimet, aztán mikor
visszajövök, a lány már szinte a teljes szekrényemet átrendezte. Csípőre
vágott kezekkel állok meg mögötte.
–
Jaj, ne haragudj – érzi meg a hátában a tekintetem. – Eleinte tényleg
csak valami felvennivalót kotortam neked, de aztán annyira sírtak a
cuccaid a gyengéd bánásmód után, hogy nem volt szívem kikosarazni őket.
Mondja
mindezt egy olyan boxerrel a kezében, amelynek a mintázata két női
mell, köztük pedig a szöveg: „Csavarj egyet a lényegen”. A büdös életben
nem láttam még ezt a gatyát!
– Köszi, hogy így… hm… rendbe vágtad a dolgokat, de ez nem az enyém – mutatok a boxerre.
– Nem, persze, hogy nem – neveti el magát. – Én hoztam magammal, hogy elrejtsem a pólóid között.
– De ha mondom, hogy…
Megszólal a mobilom. Valahonnan az ablak mellőli kis éjjeliszekrény felől jön a hangja.
Látni sem akarom azt a gatyát, ezért megragadom a telefonom.
– Na mi a helyzet?
–
Na mi, na mi, barátocskám – recsegi Szilárd a mobilba. Vagy a térerő
gyenge, vagy ő kiabál veszettül. – Az előbb hívott Norbi! Tetszik neki,
amit írtál! Kapjál gatyát, találkozunk a Colombia előtt! 10 perc!
Megyünk hozzá!
Az utóbbi. Mármint, hogy kiabált. De hogy miért jön ma mindenki gatyákkal?
– Akkor, mi legyen vele? – nevetgél Krisztina, és lóbálja a kisalsót. Megfojtom ezt a nőt!
– Vágd be, jó mélyen – mondom neki, míg a tárcámat keresem. Se a zsebemben, se a komódon, se a…
– Pornóról nem volt szó – sikkant fel, és a mellei elé kapja a kezében tartott melleket. A boxer melleit.
–
Mi van? – kezdek kijönni a béketűrésből. Norbi vár, a tárcám sehol,
dübörög az agyamban a bor nyálkás másnapja, Krisztina pedig nem száll le
rólam a soha nem látott, ízléstelen boxeralsóval.
– A „vágd be, jó mélyen” mondatot mégis mire értetted?
– Mire? Hát a gatyára a szekrénybe. Nem értelek.
Olyannyira nem, hogy egy pillanatra felhagyok a tárcám keresésével.
–
Tudod – kezdi Krisztina, és végre leengedi a gatyát. De továbbra is
szorongatja. Mintha a nyakam lenne a kezei között. -, vannak bizonyos
filmek, ahol bizonyos jeleneteknél… tudod, ezek a jelenetek már
csúcspontközelinek számítanak…
Mégis,
mi a bánatos rossebről beszél ez a lány? Nekem mindjárt a Colombiánál
kell lennem, ő meg éppen valami csúcspontokról hadovál.
–
…szóval ezeknél a bizonyos csúcspontoknál általában a női hős arra
kéri a férfit… már persze, ha nem a szoftosabb kivitelről beszélünk,
hogy vágja be neki jó mélyen!
Megdermedek. Nézem Krisztinát.
– Erről pedig egyelőre nem volt szó, kedvesem!
Nevetni
kezdünk. Eleinte még a normális ütemben, hangerővel, vehemenciával,
aztán kezd eldurvulni a dolog. Krisztina leül az ágyra, én lerogyok.
Krisztina az arcába temeti a kezeit (hopp, a boxer már nincsen nála!),
én hátravetem magam a párnámra. Krisztina zsebkendő után kotorászik a
nadrágzsebében, én magatehetetlenül fetrengek a paplan tetején.
Lassan csillapodunk le. Mikor abbamarad a szipogás, nyekegés, rázkódás, károgás, Krisztina, felnőtthöz méltóan, utamra bocsát.
– Na menj, mert elkésel! Vár a karrier!
– Akkor most nem vágunk bele? – nézek rá boci szemekkel. Nem olyan barnákkal, de legalább olyan ártatlanul.
–
A vagdosásnak mindig csapkodás a vége – tagolja derűsen, és nyújtja
felém a tárcámat. Valahol az ágy másik térfelén találhatta meg, mert az
enyémen nem volt.
Zsebembe csúsztatom a telefonommal együtt, és lenyelem a nevetés utolsó morzsáit is.
– Mikor látlak?
– Boxerrel a kezemben, vagy anélkül?
–
Bármiben, bármivel és bármi nélkül – veszem elő legbúgóbb macsó
dumámat, de úgy érzem, olyan hiteltelenül szól, amely még egy békalányt
sem tüzelne fel különösebben, pedig az aztán hidegvérű egy állat.
Krisztina hozzám lép, két kicsi kezébe fogja az államat, és csókot lehel a nyíló számra. Visszaváltozom tőle szimpla férfivá.
– Este megint a Lloyd-ban leszek. Lánybuli a barátnőimmel. Ott várlak.
Ebben maradunk. Jó mélyen belevágtam a mai napba, nem mondom!

(folytatás a következő bejegyzésben)
Címkék:

Kedd 8:43

2010 augusztus 7. | Szerző:

(előzmény a korábbi bejegyzésben)



Mi van. Úgy értem, mi van? Hol vagyok, és hogy kerültem oda, ahol – ki tudja, hol – vagyok?
Csak
kinyitom a szemem, máris újra behunynám. A fény ilyenkor hasít, a fejem
kívül-belül fáj. Szinte hallom Charlie sorait visszhangozni
összepréselődő koponyámban, ahogyan az ébredéssel küzdök. Kóválygó
imbolygással ülök fel az ágyamon, és a félig leeresztett redőny alatt
beoldalgó napsugarak asszisztálása mellett tartok terepszemlét a
szobámban.
Az
odáig rendben van, hogy az ágyamban vagyok. Még az is úgy-ahogy, hogy
csak egy boxeralsó van rajtam. De a félig kitárt ruhásszekrény, és a
benne nekem háttal kotorászó női sziluett mostanában valahogy témaidegen
a reggeleimben. Méghozzá jócskán.
Torkot köszörülök, feladván a labdát potyalakómnak.
Krisztina megfordul, és meglóbálja felém a kezeiben tartott ruhadarabokat.
– Szia – mondja.
–
Szia – mondom. Végignézek frissességén, vasaltságán, menetkész
állapotán, aztán ugyanennek az ellenkezőjét vélem felfedezni magamon.
Meg azt, hogy egy szál, lenge-virágos kisgatyában heverészem az ágyamon.
Gyorsan a takaró alá libbenek.
– Nagyleltár? – kérdezem az első dolgot, amely eszembe jut a kezében tartott pólóim láttán.
– Leértékelés, kiárusítás – feleli vidáman. Újabb matatás, és további felsőruházat mászik elő a szekrényemből.
– Bocsánat, de én nem szoktam a turiból öltözködni.
–
Én viszont nemrég bevásároltam egy olyanban. Nem is gondoltam volna,
miféle kincsekre bukkanhat ott az ember. Leginkább egy helyes kis
szandálnak örülök.
– Na olyat a szekrényemben biztosan nem találsz – mondom. – Főleg nem női kivitelben.
Közben azon ügyködöm, hogy a paplan rejtekében megkaparintsam a nadrágomat vagy a pólómat. Vagy bármit. Szégyellős vagyok, na.
– Mit adjak? – esik meg rajtam Krisztina szíve, és felmutatja a kezében szorongatott darabokat.
–
Mindegy, csak takarjon – morgom. Persze, hogy pokróc vagyok én is,
nemcsak amiben fekszem, hiszen majd szétrobban a fejem. Nyavalya ebbe a
frontérzékenységbe…
A motoros lány az ágy fölött a térfelemre hajítja az egyik legjobban utált pólómat, de ezúttal nem válogatok, rögvest belebújok.
– Ebben csini leszel – mosolyog rám vadító zöld szemeivel, aztán visszafordul a szekrény öblös, további titkokat rejtő fenekére.
–
Pont ebben… persze… ez a póló kiváló bizonyítéka annak, milyen
veszélyes, ha rossz ízlésű barátnővel vásárolgat az ember… – puffogom a
hátának. Persze ő nem veszi fel a durcáskodásomat, de látom a vállain,
hogy a szekrénybe nevet. Kitűnően szórakozik rajtam a lelkem.
Pólóm
biztonságos fedezékében bújok ki a paplan alól, és a padlóra lendítem a
lábaimat. Aztán ugyanazzal a mozdulattal szaltózom vissza az ágyamra,
amikor megcsúszom a talpam alá kerülő borosüvegeken.
– Hát ez meg mi a franc? – finomkodom, ahogy úrrá leszek megszédülésemen. – Mi a búbánatos…
– Ja, az? – kukucskál kifelé a szekrény mélyéről Krisztina. – A tegnapi termésed.
– Micsodám? Milyen termésem?
– Jesszus, csak nem nem emlékszel?
– Emlékezni? Mire? – nézek rá gyanakodva. Vajon mire kéne emlékeznem?
A lány olyan arckifejezéssel lép el a szekrénytől, és ül le az ágyam másik felére, amely nem sok jót sejtet.
–
Mi történt? – Olyan lassan lendülnek mozgásba agyamban a súrlódástól
fájdalmas szikrákat hányó kerekek, mintha ezer éve egy helyben állnának.
– Amúgy, már bocsánat, de te hogy kerülsz egyáltalán ide?
– Csak úgy, hogy nem is kerültem el innen azóta.
– Mióta? Mi történt? Mit mosolyogsz?
– Szóval azóta, hogy tegnap beájultál.
– Ki? Én? – mafláskodom. Nem direkt, becsszó.
– Hát tényleg nem emlékszel? Csenge elment, te pedig elkezdted nyakalni a bort.
– Ittam? – nézek az ágy lábánál heverő palackokra. – Ittam?
– Nem ittál, vedeltél.
Hát
ezért fáj a fejem? Mondjuk gyanús volt, hogy mitől szédelgek a
homlokhorpasztó nyomás mellett, és ráadásul miért taplószáraz a szám is…
– Úristen, mennyit ittam?
– Amennyit találtál – simogatja a paplan rá eső részét a lány. Ez pedig félelmetes asszociációt indít el bennem.
– Te itt aludtál?
– Itt. A ruhám csurom víz volt, te kidőltél, és én úgy gondoltam, vigyázok rád…
– Mennyire dőltem ki?
Krisztina
mosolyog. Teli fogsorral. Lenézek a pólóm alól kivilágló boxeralsómra.
Anyám, mennyire dőlhettem ki? Vagy éppen hogy mennyire nem…?

(folytatás a következő bejegyzésben)
Címkék:

Hétfő 22:13

2010 augusztus 6. | Szerző:

(előzmény a korábbi bejegyzésben)


Mint egy késő esti audiencián, Csenge ki, Krisztina be. Én a konyhaasztalnál tespedek, gondoktól gyötörvén, zavarodott érzelmekkel telítve. A kávé felpörgetett, akár egy nagy teljesítményű turbinát, már csak úrrá kellene lennem a mai nap történésein.
– Kikísértem Csengét – mondja.
– Köszönöm. Köszönöm, hogy foglalkoztál vele. Én szégyenszemre teljesen magamba roskadtam. Sok volt nekem ez egyszerre…
– Micsoda? – mosolyog a lány. Esküszöm, olyan könnyed tapintattal képes oldani a gátlásaimat, mint amelyre egyetlen alkoholfajta sem képes. Apropó, alkohol.
– Maradt még abból a borból? – kérdezem, és állásba tornászom magam.
– Persze hogy. Csak a pszichés hatását vettük igénybe.
– Azaz?
– Elég volt kitölteni a pohárba, máris a várt hatást eredményezte.
– Ezt most elég szárazon mondtad. Bár így illik a rosé-hoz…
Közben betelepedtünk a szobámba, ülőgarnitúra helyett az ágyamra. Én megkaparintottam Csenge borát, és egy nyeletre ledöntöttem. Na ja, aki sör-mértékhez van szokva…
– Szóval zúzós napod volt? – Krisztina is kézbe veszi a saját poharát, és kortyint belőle.
– Zúzós? Nem ez a megfelelő szó.
– Hát melyik?
– Hm – révedek el. Közben újabb pohárral töltöttem, de ezt már két nyeletre tűntettem el. – Volt némi feszültség délelőtt egy új munka miatt. Aztán találkoztam veled, és…
– No, ez már jobban érdekel. És?
– Nem könnyíted meg a dolgomat – újabb korty. – És hát kissé, izé… elbűvöltél…
– Váó! – kacag fel Krisztina, és hátrasimítja a tincseit. Azt hiszem, erről már volt szó, mekkora hatásra képes ezzel. Nálam legalábbis. – Ezt még sosem mondták nekem. Aranyos vagy. És ennyire… hogy is fogalmazzak… felzaklattalak?
– Teljesen – túlzok. – Az egész napom egy kész érzelmi hullámvasúttá változott miattad.
– Legalább hányózacskó volt nálad?
Félrenyelek. Köhögök párat, aztán egy kortyintással helyrerázom a nyelőreflexemet. Vagy micsodámat.
– Ez nem vicces – dúlok-fúlok. – Nekem amúgy is rossz a gyomrom az ilyen hullámizéken.
– Ha most érzékenyebb volnék, ezt felfoghatnám sértésnek is – emeli a poharát az ajkaihoz. Én meg az üveget a sajátomhoz. A poharamhoz, nem a számhoz.
– Nem értelek.
– Ne viccelj már – emeli fel a hangját. Most szívat. Ugye szívat? – Azt mondod nekem, hogy érzelmi hullámvasútra ültettelek? Ez szerinted hogy hangzik?
– Izé… – apró-apró kortyintás. – …nem valami jól, oké, de úgy értem…
Megakadok. Csak a borospalack dőlése nem akad meg, ahogy az újabb adag a poharamba zúdul belőle. Bár beszélhetne helyettem a rosé…
– Tehát felzaklatlak, aztán beviszlek a sűrűbe? Segítek, ne félj – teszi a kezemre a kezét Krisztina. Jólesik, nagyon is.
– Régen találkoztam olyan lánnyal… aki ennyire… megdobogtatott, na!
– Kedves vagy – feleli további mosolyszólamokkal a száján, de elveszi a kezét. Most vajon mi rosszat mondtam?
– És hát… ráadásul azt a cikket is össze kellett kopácsolnom… meg az a Csengés jelenet a Lloydban…
Hogy kerül ide még egy üveg bor? Ki hozta be, és mikor? Gyorsan meg kell kóstolnom!
– Na azon tényleg ki is akadtam – nevet fel Krisztina, és olyan édesen csóválja a fejét, mint egy bólogató kutya az autók kalaptartóján. Vagyis… izé… pont ellenkezőleg úgy… – Néztelek, milyen meglepett arcot vágsz, aztán az enyémbe fúrtad a szemedet, mondom, jó kis pasi, a valódi érzelmes fajta.
Én is nevetek. Mi mást tehetnék? Na jó, beleihatnék a boromba, hm, meg is teszem. Nem úgy tűnik, mintha dugulás lenne a nyelőcsövemen…
– Csenge letámolygott… letámadott, én megláttalak, majdnem leharaptam a nyelvét.
Ha lehet fokozni a jókedvet, Krisztina megteszi. Hátraveti magát az ágyon, és fektében rázza a nevetés.
Engem jóbarátom, a rosé kap el újfent, és magamba erőlteti magát. Hátraheveredek a lány mellé, de mintha vízágyon feküdnék. Pedig nekem olyanom nincs. Vagy ezt már mondtam volna?
– Szóval megfordultam… – nevetése közben préseli ki a mondatokat Krisztina – …aztán kimentem az utcára a motoromért. De esett. Egy kicsit tétováztam az egyik fa alatt, aztán megjelentél te. Egyedül.
Erre felülök. Írnom kell. Innom. A lány, aki elbűvölt, féltékeny volt rám. RÁM! Örömmámor.
– És aztán, ahogy álltál ott, olyan bús-szerencsétlenül, úgy éreztem, adnom kell neked egy esélyt.
– Estélyt? De nekem nincs is szomo… szmokingom…
Akad a nyelvem, mint az olajozatlan zár. Recés, nem zeng úgy, mint szokott. A bor meg már karcol. Újabb tripla klorty-korty után visszahanyatlok Krisztina mellé, aki még mindig mosolyog.
– Ilyen fura pasival régen találkoztam – mondja halkan.
– Fura, mint szatír…?
– Fura, mint nem szokványos. Nem nyomul, agyal, kiszámíthatatlan.
– Agyal – morgom, és befejezem a poharazást. Poharazgatást. Razgatást.
Krisztina a közvetlen közelembe hengeredik, és megfogja a kezemet. Én is próbálom megfogni az övét, ha nem billegne el tőlem jobbra-balra. De vele billeg az ágy is, meg az a légkerekes… lapátkerekes… légcsavaros… mittudomén csillár is, amelyet nemrég vettem. Forog. Nem kellemesen.
– Szóval akkor milyen is a hullámvasúton?
Nem jó. Rosszullétes. Nem beszélek. Csak beájulok. Filmszakadás…
(folytatás a következő bejegyzésben)
Címkék:

Hétfő 21:49

2010 augusztus 5. | Szerző:

(előzmény a korábbi bejegyzésben)



Szóval, akár egy westernben. Délidőben, vagy ilyesmi. Bár akkor már inkább Éjféltájt.
A
pisztolyhős (haha) az ágyon ül, széttárt karjaival jelezvén
ártatlanságát, miközben a vállgödrébe fúródva, akár egy jótékony
kullancs, Nőszemély Egy zokog. A fürdőszoba kellemes meleg fénye a szoba
fapadlójára lobban, az ajtóban bájos köntösbe öltözött Nőszemély Kettő
áll, csípőre, revolverközelbe helyezett kezekkel.
Baromira
várom a csapó végét, hogy az “Ennyi!” felkiáltással oldódjon a helyzet,
de attól félek, helyette inkább kapok egy olyan lecsapót, hogy a holnap
adja majd a másikat. Már persze, ha lesz még nekem egyáltalán holnap…
– Szia – köszön vidáman Krisztina, aztán elkomorul. – Te sírsz?
– Bár lenne könnyem… – próbálkozom, de a motoros lány villámot küld a szemeim közé. Mibe, hogy csúf heg marad majd utána?
–
Te tényleg sírsz – lép közelebb, és olyan óvatossággal, amelyhez képest
én még a porcelánhoz is vasmarokkal nyúlnék, lefejti Csengét a
vállamról. Egyúttal leguggol elé, úgy suttogja neki. – Krisztina vagyok.
Ne sírj.
Most,
hogy felszabadult a vállam, egyszersmind teljes tehetetlenségem,
zsebkendő után kezdek kotorni az éjjeliszekrényen. Még jó, hogy az
előrelátóbb fajtához tartozom, találok is egy oridzsi csomaggal. Mire
visszafordulok a lányok felé, már összedugott fejjel sutyorognak.
Krisztina, oda se nézvén, elveszi kezemből a feléje nyújtott zsepit, és
simogatni kezdi Csenge haját. Valahogy tök feleslegesnek érzem magam.
Felállok,
csak hogy csináljak végre valamit, és kisomfordálok a konyhába.
Teszek-veszek, úgy értem, rágom magam, hogyan zavarogjak bele a
szomorkás idillbe, amikor két perccel később Krisztina kijön hozzám.
– Ezt a szemetet!
–
De én csak… – bújok a kezemben tartott kávéfőző mögé. Hogy mikor került
ide egyáltalán, az jó kérdés. Mármint a kotyogós a tenyerembe.
–
Lemondja a randit, aztán pár órával később elmegy a háza elé, hogy
vigyorogva szakítson vele! És még neki áll feljebb, hogy mit csavarog
nélküle, hogy kapott az alkalmon, amikor egyedül maradt! Láttál már
ekkora mocskot?
Jár az agyam, de ekkora erővel egy helyben malmozhatna is. Miről beszél ez a lány?
– Miről beszélsz?
– Miről, hát Csengéről! Meg erről a bájgúnár Ádiról!
Óriási
robajjal esik le a húszfilléres. Egyenesen tétova lábfejemre. Belül
ordítok is egy nagyot, és indulnék a szobámba Csengéhez, de Krisztina
elállja az utamat.
– Most hagyjad szépen. Tegyél fel egy kávét, és nyiss ki egy bort!
–
Egyelőre a számat, a szememet meg a légcsövemet is alig tudom kinyitni –
mondom egy szuszra. – Azt se tudom, hol van bor. Meg dugóhúzó. Főleg,
hogy hol vannak mondjuk borospoharak. Egyáltalán hogy néz ki egy
borospohár?
–
Férfiak – mosolyodik el Krisztina, és gyakorlott intuícióval talál rá
arra a három helyre, amely egy üveg rosét, egy króm dugóhúzót és kettő
talpas poharat rejt.
– Ki nem iszik? – kérdezem bambán, ám legnagyobb ámulatomra kezeim közben automatikusan nekiálltak a kávéfőző procedúrának.
–
A kávét magadnak főzöd. Most kérünk egy negyed órát – azzal fogja
magát, a bort, a dugóhúzót meg a poharakat, és magamra hagy a konyhában.
Állok
tétován, a kávé alá gyújtott gázzal, a mellettem duruzsoló hűtővel, a
konyhapult felett sercegő fénycsővel, és úgy érzem magam, mintha
valamilyen kifacsart álomvilágba cseppentem volna. Csenge kiakadva esik
be hozzám, és a leginkább in flagranti-ra emlékeztető jelenet közepén
toppan be az a lány, aki reggel óta elcsavarta… mit elcsavarta? Magára
csavarta nemcsak a fejemet és a figyelmemet, hanem ezúttal gyorsan
mozduló érzelmeim totális hányadát is.
Mikor
a kávéfőző prüszkölni kezd, és rám hányja a teljes mai, felfokozott nap
zavaros gőzét, elkészítek belőle magamnak egy csészével. Hogy legkésőbb
délután ötkor szoktam kávét inni? Oda se neki!
Csendben
szürcsölgetem a minimális cukorral édesített feketét, és azon filózom,
hogyan értheti meg egymást két vadidegen nőszemély ennyire jól, akik
éppen ugyanazon pasi miatt ismerkedtek meg, méghozzá egy olyan
szituációban, amelynek gyökeresen ellentétes attitűdöt kellett volna
szülnie?
Mikor
elfogy a kávé, és vele együtt jócskán a türelmem is, szinte hívószóra
jelenik meg Csenge az ajtóban. Méghozzá mosolyogva. Odajön hozzám, azt
mondja, szeret, puszit ad, pát int, és távozik. Én ülök tovább, és immár
azon morfondírozom, ha Krisztina az én fülembe is suttogni kezd majd,
vajon nevetni fogok-e, vagy sírni…?

(folytatás a következő bejegyzésben)
Címkék:

Hétfő 21:38

2010 augusztus 4. | Szerző:

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

–
Ez itt a hajlékom – mutatok körbe a minimalizált négyzetméterű, s azt
is inkább lefelé kerekített szobámban. Krisztina tovább ácsorog az
előszobát a nappali-hálómmal elválasztó küszöbön, és inkább felém
fordul.
–
Fura egy hapsi vagy te – mondja. – Nem sok mai pacákkal találkozom, aki
olyan szavakat használ, mint te. Hajlék. Ki beszél így manapság?
– Például én – felelem egy lólépéssel mozdulván a sértődés felé. – Ódivatúnak tartasz?
– Dehogy – neveti el magát a lány. – Éppen ellenkezőleg.
– Szó szerint?… Forradalmárnak…?
–
Ne hülyéskedj – erősít rá a nevetésre Krisztina, és újra igazít egyet a
hajtincsein. Olyan mozdulat ez, amely minden másnál később égne ki
belőlem, ha nekiállnék elhullajtani az eszemet. – Szeretem, ha valaki,
még ha akár viccből, akár zavarában, akár… mit tudom én, szóval, ha
valaki saját magát csempészi a szavaiba.
– Ühüm – bólogatok. Igazán rapid cáfolat az imént elhangzottakra.
Közben
végre sikerül Krisztinát beljebb terelgetnem a szobámba. Onnan
egyenesen a fürdőbe megyek, és kerítek egy nagyobb (és tisztább és
kevésbé foszlott-elvásott) törölközőt.
–
Nyugodtan beveheted magad a fürdőbe – nyomom a kezébe a törcsit. – Ha
gondolod, ott lóg az ajtón egy fürdőköntös is. Ne izgulj, sosem szoktam
használni, csak a… izé…
– Értem. A barát barátnőknek van fenntartva.
– …Valahogy úgy.
A
motoros lány szavamon fog, és eltűnik a fürdőszobában. Míg a csukott
ajtó mögött próbál szárazabb állagot felvenni, én ugyanezt teszem az
ágyam előtt. Kerítek egy friss farmert és pólót egyetlen, ám böhömnagy
ruhásszekrényemből. Most mondjam azt, hogy éppen akkor kopogtatnak a
bejárati ajtón, amikor boxeralsóban feszítek a szőnyegen?
Ha így megyek ajtót nyitni, és Margó néni ácsorog a lábtörlőmön, talán a rendőrség is elhiszi rólam a szatíros teóriát.
Újra kopogtatnak. A fenébe.
Gyorsan magamra bujtatom a pólót, és a gatyát a kezemben lóbálva megyek ajtót nyitni.
– Bocs, bíztam benne, hogy még nem alszol… és hogy egyáltalán itthon vagy.
Annyira elesett képet vág Csenge a homályba zárkózó folyosón, hogy a frászt hozza rám.
– Mi történt? – nyögöm valódi aggódással a hangomban.
– Bemehetek egy picit? Tényleg csak egy picit…
–
Te picit nagyobbat is bejöhetsz hozzám – próbálom kifelé bogozni
humorral a feszültséget, de sajnos meglehetősen erős csomót kötött rá
valaki.
– Köszi, ari vagy.
Csenge bejön, én meg úgy tartom a karomon a fel nem vett farmernadrágot, mint felszolgáló a konyharuhát.
– Baj van? Zsolti az? Vagy Ádi?
– Tudod, egyenesen hazamentem a Lloydból. A házam előtt pedig ki várt rám?
– Ööö… a kettő közül valamelyik?
– Igen, Ádi volt az.
– Kész szerencse – fújom ki a maradék levegőt a tüdőmből, és levetem magam az ágyamra. Csenge mellém telepszik.
– Persze, szerencse. Tényleg nagy szerencse…
Kiréved a pillantása az ablakomon, az esőcseppektől csillogó ablaküvegen túl, valahová a Jupiter és a Szaturnusz környékére.
– Mi történt? – ismétlem magamat. – Csenge, hahó!
Ellegyezek a szeme előtt, egyúttal megfogom a vállát, és magam felé fordítom.
– Azt mondta, itt szobrozik már egy órája a házam előtt.
– Miért nem hívott fel telefonon?
– Azt nem tudom…
–
Jézusom – hördülök fel, majd egy jól irányzott mozdulattal magamra
lendítem a farmeromat. Most tűnt csak fel ugyanis, hogy boxeralsóban
ücsörgök Csenge mellett. Elég volt erre a napra a nem várt erotikus
meglepetésekből.
De
a koronát a mai estére – ahogyan az lenni szokott egyes, sorszámozott
lúzereknél – saját égbekiáltó baromságom teszi fel. Ugyanis éppen abban a
pillanatban nyílik ki a fürdőszoba ajtaja, amikor Csenge a vállamba
fúrja a fejét, és zokogni kezd.
Krisztina
pedig, a barát- és egyéb barátnők részére fenntartott köntösbe öltözve
néz végig kettőnk párosán. Barom vagyok a javából, őróla teljesen
megfeledkeztem.

(folytatás a következő bejegyzésben)
Címkék:

Hétfő 21:31

2010 augusztus 3. | Szerző:

(előzmény a korábbi bejegyzésben)



A
lépcsőház is esőszagot áraszt, akárcsak a külvilág. A nyitva felejtett
félemeleti ablakokon árad befelé a frissítő páratartalom, lábunk alatt
itt-ott lecsapódik a lépcsőkre.
–
Vigyázat, csúszásveszély – suttogom hátra, a mögém lépkedő
Krisztinának, és abban a minutumban kiszalad a lábam alól a talaj.
Mintha a lépcsőknek kergetőzni támadt volna kedvük.
Visszafelé
lendülök, de az ilyesféle hátraszaltó csakis a műugrásban mutat
elviselhetően. Meg a tornászszőnyegen. S bár Krisztina se nem medence,
se nem szivacsbetéttel könnyített mesterséges talaj, két karjával siet a
segítségemre. Tehetetlenül szédülök közéjük.
–
Heveskedünk, heveskedünk? – támaszt a falhoz, egyúttal a lendülettől
rám lapul, mint ínycsiklandó töltelékre a palacsintatészta.
–
Valahogy éreztem, hogy ma még a karjaidban kötök ki – krákogom
zavaromban. Még szerencse, hogy a lépcsőházban félhomály van, a
szégyenteljes elpirulás rosszul veszi ki magát egy férfiember kőkemény
vonásain. Bár mindig is vágytam ennek cáfolatára.
– Hát ha neked megfelel a szereposztás… hogy te ugrasz a karjaimba, ahelyett, hogy fordítva történne meg…
– Jobb az ilyenen hamar túllenni. A kezdő lépésekből pedig ne vonjunk le messzire mutató következtetéseket, ha kérhetem!
– No de itt nem lépésről volt szó, hanem ugrándozásról…
– Maga az, kedvesem?
Fél emelettel felettünk, a második szinten ajtó nyílik, és csoszogás visszhangzik a folyosóra.
– Jézusom – rémül meg Krisztina. – Egy újabb közeli nőismerős!
– A fenébe, Margó néni!
Ez
utóbbi én vagyok. Margó néni hatására, akárha tudattalan idegi reakció
lenne, ujjaim görcsbe rándulnak, és szétválaszthatatlanul kulcsolódnak a
motoros lány csupasz karjának nedves bőrére.
– Au, ez fáj – súgja Krisztina, és rándulás fut át rózsaszín-sima arcán.
– Bocsánat – pisszegem vissza. – De fog még jobban is fájni, ha Margó néni teljesen kitáncol a folyosóra a botjával.
– Úristen, hát mit követtél el ellene? Tudod mit, inkább nem is akarom hallani…
– Meggyőződése, hogy én vagyok a környék szatírja – felelem alig hallhatóan.
– Szatír? De akkor miért hív „kedvesemnek” téged?
– Mert titkos vágya, hogy ez a szatír egyszer végre őt is meglátogatja…
Ezen
Krisztina kuncogni kezd. Sosem szoktam ezt a szót használni, sem
kimondva, sem leírva, de annyira illik most a lányra, ahogyan keskeny,
vékony ajkait zárva tartván rázkódik a nevetéstől, hogy ad hoc felvettem
a szótáramba.
– Hahó, ki van ott?
Nincs
itt senki. Csak én, meg a motoros lány, akinek erőszakkal kapaszkodom a
karjaiba. Krisztina majdhogynem fulladozik a nevetéstől, én pedig csak
nézem, ahogyan az óriási, zöld szempár mágnesként vonz a mélységével. Ha
létezik valódi szédülés, nem olyan lépcsőn megcsúszós, vagy alkohol
utáni besokallós, ez biztosan az.
Nagyjából
két perc telik el mozdulatlanul, míg a csoszogás újra felhangzik.
Ezúttal ellenkező irányba indul el, a lakásába, majd az ajtócsapódás
jelzi, hogy Margó néni visszavonult. Talán fotelja mélyére, tovább
ábrándozva a rárontó szatírról, ki tudja. Engem most egészen más köt le.
Félkomoly
szemrehányástól kísérve engedem el Krisztina karjait, és hangtalanul
lépkedünk tovább felfelé. Margó néni ajtaja előtt pisszre emelem az
ujjaimat. Nem árt az óvatosság, főleg miután a tejüveg ajtó bentről
kiszűrődő fényeit egy árnyalak mozgolódása töri meg. Ha a múmia hirtelen
feltárná az ajtaját, biztosan fejjel előre szánkáznék át a korláton
ijedtemben.
Húzom
magam után a lányt, úgy settenkedünk a lépcsőkön, mint titkos
szerelmesek. Hm, vajon miért nem az a hasonlat jutott eszembe, hogy mint
rosszban sántikáló betörők?
Margó
néni a helyén marad, mi pedig felérünk végre a negyedikre. S hogy
mindezt miért nem villanyfénynél, a lépcsőházi világítás biztonságos
melege mellett vittük véghez? Egész egyszerűen nem működik az átkozott
világítás. Csupán a kintről beszűrődő halvány pislogás kísérhette
utunkat, de elképzelni sem tudom, mi lett volna, ha a másodikon lakó
múmia kérdőre von bennünket a jóleső folyosói fények kereszttüzében.
– Megérkeztünk? – kérdezi Krisztina, vizes pólóját igazgatva magán.
–
Meg. Parancsolj, érezd magad otthon – tárom ki előtt a lakásom ajtaját.
Ő beóvakodik, én pedig visszadugom egy pillanatra a fejemet a
lépcsőházba. Kedves Margó néni, a szatír akcióba lépett!

(folytatás a következő bejegyzésben)
Címkék:

Hétfő 21:07

2010 augusztus 2. | Szerző:

(előzmény a korábbi bejegyzésben) 

Sosem ültem még ilyen
robogó hát(ulj)án. Talán azért sem, mert csupán egy személyre
méretezték. Cinkosan mosolygunk a másikra, amikor felülünk
egymás mögé a bakra, hiszen tilosban járunk. Szabályt vétünk,
méghozzá olyat, amelynek kivétele mindenképpen erősíti a
pillanat különlegességét. Randi egy lightos motorfajzat
nyergében. Émelyítő érzés, újra fiatalnak érzem magam… Úgy
értem, még fiatalabbnak. Vajon mi a búbánatot rakhattak a
sörömbe, hogy így megszédültem tőle? Vagy inkább Tőle…?
Krisztina hátranyújtja
nekem a bukósisakját, de ez azért már túl sok a rosszból.
– Még mit nem – tolom
vissza hozzá a fejvédőt. – Vedd fel, és csak kocogjunk!
Mellékutcákon, járdákon, virágszedő tempóban. Apropó, te
merre mész?
– Kedves vagy, hogy
gondolsz rám is – vet át a válla felett egy bájos fricskát. – De
most éppen arra, amerre te mondod.
– Még nem láttam a
Francia Riviérát…
– Én már igen. Túl
francia és túl homokos. Válassz mást!
– A görög Kikládok.
Mondjuk Mikonosz.
– Ez már jobb. De attól
tartok, az Égei-tenger vidékén vastagabban mérik a motoros
csónakot, mint ezt a szimpla robogót. Mi van, ha rá kell fizetnünk
a cserére?
– Majd szépen
mosolygunk. Ez rendesen megnyomja a tárgyalási pozíciónkat.
Ráadásul a szirtakim észbontó sebességig képes gyorsulni…
Tényleg lehetett valami
abban a sörben. Krisztina hátracsavarja a fejét, és szándékolt
komolysággal szólal meg.
– Még az újabb
felhőszakadás előtt elinduljunk, vagy gondolatban körberajzoljuk
magunkat a világtérképen, ámde bőrig ázva?
Kopog a fejemen az eső.
Érdekes, észre se vettem.
– Át a tér szemközti
sarkára, ott a bal oldali keskeny kis utcába, aztán, ha kiérünk
a körútra, jobbra egészen a harmadik keresztutcáig. Onnan már
hazatalálok…
Krisztina beindítja a
szörnyeteget, és átgurulunk a téren. Átfogom a derekát, és úgy
érzem magam, mintha bliccelő potyautas lennék a mennybe közlekedő
rendkívüli helyközi járaton. Széles vigyorral mutatok fityiszt
az egyre jobban rákezdő zápornak.
Lassan motorozunk a
lánynak megadott koordináták mentén. Miután már jócskán
kilencet bimbammolt egy közeli templomharang, no meg az eső is
heveskedik, szinte senki nem jár az utcákon. A csapadékcseppek
gellert kapnak Krisztina bukósisakján, és a szemüvegemre
röppennek onnan tova. Félig elmosódott kontúrok haladnak el
mellettem: házak, kapualjak, korlátok, lépcsők – a hét eleji,
kivárásra játszó napzáró nyugalom objektív kellékei. Párosunk
dacosan tartja a tempót az elemek összeesküvése ellenére is.
A körúttal párhuzamosan
csorgunk a járdán, még csak kerülgetnünk sem nagyon kell az
embereket, annyira gyér a mozgolódás. Mikor a harmadik
keresztutcához érünk, egy tágas kapualj felé mutatok az
ujjammal, amely egy boltíves átjáróba vezet. Lugasszerű
udvarokon vágunk keresztül, az alábbhagyó eső mellett
felerősödik a robogó brümmögése. Most már illetlenül
nyugalmat is zavarunk, de a negyedik rejtett átjáró után végre
megérkezünk a lakóházam hátsó bejáratához. A tágas, zöld,
magas fákkal tarkított terület megfelelő védelmet kínál az
immár szemerkélő eső szurkálódásai ellen.
Motoros futárom leszáll
a nyeregből, és lebontja fejéről a bukósisakot. Majd ezután a
szokásos, erotikus szikrákat szóró mutatványába kezd: megrázza
a fejét, hogy helyükre kerüljenek azok a vadító hajtincsek.
Én meg csak ülök
sóbálvánnyá meredve a motor hátulján, és a fákról körénk
cseppenő esőmorzsák óvatos cuppogásaival körítve csodálom
Krisztina mozdulatait.
– No, welcome home, vagy
valami? – kérdi a lány mosolyogva. – Vagy szeretnél menni még egy
kört?
– Bocsánat, kicsit beléd
bambultam – motyogom őszintén. – Izé, feljöhetsz egy kicsit
megszárítkozni, ha van kedved…
– Felmenjek? – kacsint
kacéran Krisztina. Szó mi szó, se neki, se nekem nincsen kabátunk,
úgyhogy ha nem is csurom-, de mindenképpen félig vizesre
motoroztuk magunkat az esti városnézés alatt. – Ami azt illeti,
lehet, hogy nem lenne rossz egy kicsit megszárítkozni…
Szaván fogom a lányt.
Legalábbis egyelőre még csak ott.

(folytatás a következő bejegyzésben)
Címkék:

Hétfő 20:53

2010 augusztus 1. | Szerző:

(előzmény a korábbi bejegyzésben)


Nincsen
esernyőm. Meg kabátom se. Csak a szépen szétáztatható frizurám. Persze
az sem nagy szám, sőt, egykori exeim mindig azzal nyúztak, miért nem
találok már magamnak normális fodrászt, aki tudna kezdeni valamit a
fejemmel. Mármint a hajammal, a fejem úgy van jól és jó helyen, ahogyan
van. Ahhoz ragaszkodom.
A
felhők ontják magukból az esőszakadást, én a bejárat előtt tipródom,
egy meglehetősen gyenge eresz védelmében. Most ázzak csutakra? Végül is a
hangulatomon már a savas jégeső sem sokat tudna rombolni…
– Merre mennél?
Mielőtt félreértés esne, nem magamban beszélek. És nincsen védőangyalom se.
A
hang felé fordulok, jobbról a motoros lány lép be mellém a csekélyke
eresz alá. Leemeli fejéről a bukósisakot, és hátára rázza aranybarna
hajtincseit. Nem érdekli, hogy az eső nedves állkapcsa bele-belekap
fényes fürtjeibe.
– Nos, merre mennél? – tudakolja tegeződve.
– Át a téren, aztán a belváros felé – felelem megszeppenten. Illetve inkább zavarban vagyok.
– Elvigyelek valameddig?
– A motoroddal? – tétovázom. Azt hiszem, elkélne egy jótékony pofon, amely magamhoz billentene.
– Hát nem is hátamon – húzódik mosolyra Krisztina szája. – Vagy a barátnődet várod?
– Kicsodát? – lépek beljebb, mert az eső erőszakkal fenyegeti a ruházatomat.
– Akivel a fenti teremben láttalak. Őt várod?
–
Őt biztosan nem – felelem, miközben kezdenek elkalandozni a
gondolataim. Talán nem véletlen, hogy Krisztinával éppen itt futok
össze. Talán mégsem estem ki nála a pikszisből, sőt, még izgalmasabb
prédának is tűnhetek a szemében. Vagy talán a felhőszakadás miatt
csordultig telt bilibe lógatom a kezem. – Ő csak volt barátnőm. Illetve
most is az, de nem úgy.
– Nem úgy hogy? Mégis milyen kategóriák vannak nálad a barátnő fogalmán belül?
Esküszöm, élvezi, én meg egyre mélyebbre ásom bele magam a melaszba.
– Nem úgy barátnő, hogy az izé… csajom vagy a….
– No, ennek örülök, mert kevés degradálóbb rangot ismerek, mint a „csajom” titulus…
– Egyetértek – nyugtázom. Vajon így már jogot nyer az általam korábban használt nőpartner kifejezés?
– De ha nem barátnő barátnő, akkor milyen az igazi barátnő?
–
Hát ez meg miféle kérdés? – mosolygok én is, mint a vadalma. Esőben
ázó, zavarodott vadalma. – Olyan, amilyen kapcsolatot barátnővel szokás
folytatni.
– De akkor mi a különbség a barátnő meg a nem barátnő barátnő között?
Jobb
kezéből a balba tolja át bukósisakját, és mintha egyre kacérabban
szemlélne engem. Nos, vagy ténylegesen így van, vagy a vízcseppek
átformálják a szemüvegem nyújtotta objektivitást.
– Kezdem úgy érezni magam, mint akit faggatnak. Vajon mitől lehet ez?
– Enyhe paranoia. Csekély üldözési mánia. Pirinyó indiszkréció. Szabad a pálya.
– Talán ez utóbbi. De nem baj – mondom. – Csak nem nagyon értem, hová akarsz kifulladni… izé kilyukadni.
–
Nos, kezdjük az elején – vált kioktatónak tűnő stílusra. Aztán kacsint
egyet, és én fellélegzek. – Véletlenül láttalak érzékien csókolózni a
nem barátnő barátnőddel.
– Az lehetséges – pirulok el. Fene ezt az esőt, biztosan ő tehet róla.
–
Értem – mondja. Elhallgat. Én nem értem, de semmi baj, nem ez az első,
és minden bizonnyal nem is az utolsó ilyen eset. – Tehát akkor az
ilyesmi teljesen szokványos dolog közted és a nem barátnő barátnők
között. De hogy lesz ebből igazi barátnősködés?
–
Dehogy szokványos – ütközöm meg, amikor végre felfogom, mit is jelent
ez az egész. – Csenge éppen bajba került, és adta magát a helyzet.
– Nem semmi pasi lehetsz te. Sűrűn kínálják magukat az efféle szituációk nálad?
–
Teljesen félreérted az egészet – rántok pajzsot verbálisan. – Ez most
pontosan a rossz helyen rossz időben történésről szólt. Biztosan te is
ismered az ilyet.
–
Meglehet. De jó látni, amikor valaki megpróbálja kimagyarázni a
nyilvánvalót, amely nem is biztos, hogy annyira nyilvánvaló. Viszont egy
hozadéka már biztosan volt ennek a kis csevejnek.
– Az, hogy sikerült teljesen bolondot csinálnod belőlem – vigyorgok. Kínomban. Meg szégyenemben. Meg csak úgy is.
– Nem. Hanem, hogy közben elállt az eső.
Nem
csak ő, gondolom magamban. Majdnem a szavam is elállt néha-néha
időközben, ahogyan Krisztina csűrte-csavarta azt a szerencsétlen
intermezzót Csengével.
– Szóval, utoljára kérdem. Elvigyelek valameddig?

(folytatás a következő bejegyzésben)
Címkék:
« Régebbi bejegyzések
Frissebb bejegyzések »

Üzenj a kazánháznak!

Blog RSS

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!