Harminc, meg ami utána jön
Harminc (el)múltam. Férfi vagyok, abból is a...

Hétfő 20:47

2010 július 31. | Szerző:

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

Csenge
tétován mocorog, hol az egyik, hol a másik lábán hintázik. Nekem meg,
barátném ritmusával szimultán jár az agyam, mint a cséplőgép: menjek a
motoros lány után, vagy maradjak Csenge mellett, hátha ezt a Zsolti nevű
figurát visszaeszi ide a fene? Menjek, vagy maradjak? Menjek, vagy…
–
Azt hiszem, hazamegyek – biggyeszti le ennivaló szájacskáját csókrabló
exem. Na tessék, ez eddig fel sem merült a forgatókönyvemben. – Örülök,
hogy láttalak…
– Egyáltalán mit kerestél ma itt? – kérdezem, mielőtt elfordulna tőlem. – Csak leruccantál, vagy…
– Úgy volt, hogy találkozom Ádival, de…
– Kivel?
– Ádival… ja, szóval az új pasimmal.
– És mi történt? Nem jött el a mocsok?
–
Ő nem mocsok! – szikrázik fel a szeme. – Hadd fejezzem be! … Szóval úgy
volt, hogy ma este elmegyünk valahová Ádival, de nem sokkal ezelőtt
lemondta. Nekem meg nem volt kedvem otthon senyvedni. Lejöttem, hátha
itt lesz Lujzi vagy Kinga, de… nincsenek itt.
Legjobb
barátnőinek említésére újra visszatáncol a fejembe Pallagi Krisztina.
Most már biztosan elszalasztottam. Vagy az ál-csókommal egyenesen
elszalajtottam. Egy betű a különbség, de baromira nem mindegy az a betű!
– Majd keressük egymást – hajol az arcomhoz Csenge, de most szerencsére nem a számat részesíti előnyben.
– Okés, kislány, vigyázz magadra – cuppantok én is az arcára, mire barátném elmosolyodik. Végre.
– Én vigyázzak? Krisztián, inkább te próbálj meg már valakinél kikötni!
–
Azon vagyok – mormogom a biliárdgolyók csattanásainak zajába, és úgy
érzem magam, mintha a hangulatom két elefántcsont golyóbis közé szorult
volna. Nem is kell túl nagy erejű dákólendület, hogy a maradék szuszt is
kipréselje belőle.
Csenge
még egy puszit hajít felém, de mostani kedvetlenségemben nem talál el
vele. A söröm is már csak langymeleg lötyögés a korsó alján. Hirtelen
megtelek depivel.
Fogom
a poharamat, a végtagjaimat, a gödörbe taszított hangulatomat, a…
egyszóval magamat, és a kijárat, valamint a lépcső felé indulok.
A
gyanúsan értelmetlen körtáncot járó négyesfogat, akik közé Csengéhez
jövet belekeveredtem, az egyik biliárdasztalt támasztja. Úgy látszik,
idővel lecsillapodtak, pedig most szívesen beállnék közéjük, ha másért
nem, hogy legalább egy kicsit vonják el a figyelmemet. Arról, hogy
mekkora rakás lúzerség képes időnként belém szorulni. Bárcsak a tehetség
ragadna meg bennem ugyanígy.
A
lépcsőn felfelé velem szemben Szilárd és Szilvi közelednek kart derékba
öltve. Együtt lépkednek, mint a díszszázados katonák, nem is tudom,
mikor láttam ekkora békességben őket utoljára. Nem titok, barátom
kapcsolatai felett folyton ott lengedez a se veled, se nélküled
lobogója. Még totális szélcsend idején is.
–
Az est hőse – vigyorog rám menedzser-pajtásom. Hallom a hangján, hogy
lehetett ott a sör mellett még egy s más, amely leszánkázott a torkán. –
Gyere, mulatunk!
–
Én mára már rendesen kimulattam magam – mondom. Akkora kiábrándultság
vibrálhat a hangomban, amely talán már a biológiai fegyver kategóriájába
tartozik.
– Na ne szarozz már! Gyere!
Ennyit
Szilárdról, meg az empátiájáról. Nála az együttérzés, és egyáltalán az,
hogy figyel a másikra, a kilencedik érzék kategóriájába tartozik. Hogy
hatodik, hetedik és nyolcadik érzéke sincs, az már egy másik történet.
Szilvi
szerencsére nőből van gyúrva, s mint ilyen, észleli a negatív
rezgéseimet. Jól néznénk ki, ha még ő sem kapná fel a fejét erre a
gigantikus amplitúdójú érzelemhullámzásra.
Magával
rángatja Szilárd barátomat, a szemével pedig jelzi, hogy sajnálja,
bármi is a bajom. És hogy majd felhív. Ezt persze nem a szemjátékával
közvetíti, hanem hangtalanul tátogja felém. No lám, rendes csajszi ez a
Szilvi, annak ellenére, hogy még nem igazán nyílott alkalmam jobban
megismerni. Pedig idestova már három hónapja járogat Szilárddal.
Búcsút
intek nekik, és leballagok az első szintre. Ott, ha lehet, még nagyobb a
nyüzsi, mint amikor megérkeztem, így szinte pánikszerűen trappolok ki a
kétszárnyú ajtón az utcára. Egyenesen egy jól megtermett felhőszakadás
kellős közepébe. Mára, azt hiszem, ez a kegyelemdöfés.

(folytatás a következő bejegyzésben)
Címkék:

Hétfő 20:41

2010 július 30. | Szerző:

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

Méghozzá a lehető legkényesebb pillanatban.
Csenge úgy csügg rajtam, mint… na jó, ezt inkább hagyjuk, azt viszont bár kihagyhatnám, hogy kivel találkozik kétségbeesett pillantásom.
Kezdjük azzal a zavaró tényezővel, miszerint exbarátnőm úgy csókol, ahogyan csak nagyon kevesen. Mármint azok közül, akikhez eddig volt szerencsém. Vagy szerencsétlenségem. Édes-karcosan, minden idegvégződést ingerlően, pulzáló-élményszerűen. Talán ez az, amely miatt nem adom át csukott szemmel magam a kéjnek, annyira zavarba jövök. Az kéne csak, hogy újrakezdjük jövőtlen szerelmi kapcsolatunkat!
Szóval a szemem - és vele együtt a józan eszem - nyitva felejtem az elhúzódó csók alatt, így tojásdaddá guvadó látószerveimmel veszem tudomásul a terem átellenes végében pillantásomba kapaszkodó fojtogatóan zöld szempárt. Hát persze, nyilvános in flagranti echte lúzer kiadásban.
Pallagi Krisztina, délelőtti motoros intermezzóm bájos szereplője méreget néhány másodpercig, aztán leveszi rólam a szemét. És vele együtt talán azt az esélyt is, amelyet esetleg nekem szándékozott adni, már ha éppen ő is szingli, és bejövök nála. Nos, e két utóbbira bármennyire kevés esély kínálkozott is, most már biztosan tárgytalanná barmoltam. Illetve nem is én, hanem Csenge, akit kissé durva erőszakkal teremtek el magamtól.
- Mi volt ez, a jó fenébe?!
- Itt van - susogja a fülembe, de közel sem erotikusan, sokkal inkább félelemmel telve.
- Persze, és most már nekem annyi is - mondom dühösen. Pá, pá motoros kisasszony.
- Itt van - ismétli meg, és végre leesik nekem, hogy Csenge talán valami egészen másról beszél. Jobban mondva valaki egészen másról.
- Ki van itt?
- Hát az a pasi, aki miatt nagy bajban vagyok.
Csengében az ennivaló még, hogy ki nem állhatja a káromkodást. Nála a ’hülye’ a legmagasabb fokozat, amely embertársainak kiosztható. Most sem azt mondja, hogy nagy szarban van, hanem hogy nagy bajban. Teljes respektációm jólnevelt lelkivilágának.
- Miféle bajban? - kérdezem, és teljesen szembenézek vele.
- Tudod, mondtam, hogy van új pasim - kezd bele szaporán. - Csak az a baj, hogy ezzel az új pasival együtt hirtelen felbukkant egy régi pasi is.
- Ismerem?
- Nem, mert annyira jelentéktelen két hétig jártunk, hogy soha nem is említettem neked.
- Jólesik, kösz, szóval?
- Hirtelen előkerült Zsolti, és folytatni akarja velem. Annak ellenére, hogy komolyan sosem kezdtük el a dolgot… - míg beszél, úgy jár a szeme körbe a teremben, mint rulettgolyó a kaszinóban a 37 rekeszes kalitkájában. - Nem is volt mit elkezdeni, mert Zsolti amolyan kisfiús típus.
- Mi az, hogy kisfiús? - ráncolom össze a szemöldökömet. - Én milyen típus vagyok?
- Ez most nem rólad szól - feleli rosszallóan. Igaza van, meg nem is. Hát ki a bánat volt az, akit lesmárolt úgy két perccel ezelőtt? - Zsolti úgy akart járni velem, mint valami trófeával. Tudod… hogy is mondjam, amikor a kamaszok villognak egy jó csajjal, de gőzük nincs arról, mit is kéne csinálniuk vele valójában…
- Szexuálisan?
- Minden téren - vágja rá. - Nem tudnak semmit a párkapcsolatról. Zsolti se tudott.
- Akkor most mi a baj? Féltékeny? Azt legalább tudja, hogy mi az?
- Vicces vagy. Tudod, nem akarom megbántani, de hogyan rázzam le magamról?
- Erőszakoskodik? - kérdezem, és kezd felmenni bennem a pumpa. Baromira nem komálom, amikor egy férfi zaklat egy nőt. Főleg, ha az a nő mondjuk nekem nagyon-nagyon jó barátom.
- Dehogy - mondja Csenge teljes határozottsággal. - Dehogyis! Csak egyáltalán nem akarom megbántani.
- Tehát ez az a nagy baj a másik pasival, amely miatt rám tapadtál, mint éjjeli bogár a szúnyoghálóra?
- Ez - feleli. - Meg akarom értetni vele, hogy nekem pasim van. Komoly pasim, ő pedig esélytelen. És ahogy megláttam belépni a terembe, csinálnom kellett valamit. De most már sehol sem látom.
- Remek - mondom. Már csak azt nem tudom, én mit csináljak, hogy visszakerüljek Krisztinánál az egyelőre talán nem is létező pikszisbe.
(folytatás a következő bejegyzésben)

Címkék:

Hétfő 20:36

2010 július 29. | Szerző:

(előzmény a korábbi bejegyzésben)


Kicsit magára hagyom a párocskát, fogom a sörömet, és attól félek, ma este nekem ez okozza a legnagyobb örömet. Hahaha.
Az
emeletre indulok el a spirálszerűen futó, nagyjából két ember
szélességűre méretezett lépcsősoron. A második szinten kapott helyet az a
terem, ahol egy helyen lehet biliárdozni, darts-ozni és régi
klubhelyiségeket idealizáló asztaloknál kártyázni. Ifjabb korunkban
számunkra ez jelentette a klasszikus kocsma-triatlont. Ja, hogy a
helyzet azóta sem sokat változott? Hagyománytisztelő baráti társaság
vagyunk, kérem.
– Krisztián – rebben felém egy örömittas kiáltás a két biliárdasztalon túlról. De jó kedve van ma itt mindenkinek. – Krisztián!
Azért
ismétlődik meg a rikoltás, mert én közben belekeveredtem egy, a
zöldposztós asztalok között izgő-mozgó társaságba. Első blikkre úgy
tűnik, két fiatal srác húz-von maga után, körül, ide meg oda 2 hasonkorú
lenge lánykát. Bár nem kértek fel táncolni, valahogyan mégis csak a
testjátékuk mértani középpontjába kerültem. Éppen kipenderíteni készül
maguk közül a magasabbik srác, mikor harmadszorra is felhangzik a nevem.
– Krisztián! Jövök!
Hát
csak jöjjön, mert én egyelőre azt sem tudom, hol áll a fejem. Északi
vagy déli irányban-e. Mindenesetre a legnagyobb értékemre, a sörömre
vigyázok, s mielőtt a megdőlés, majd kilöttyintés visszafordíthatatlan
útjára lépne, a nevemet rikoltó kiragad az ad hoc táncrendből.
– Csakhogy megvagy! Mit bohóckodtál itt ezekkel a csirkékkel?
Csenge
nem hazudtolja meg magát, csörög-pörög verbálisan, mint rendesen. Ő
olyan barátnőm nekem, akivel egyszerűen képtelen vagyok összeveszni.
Hiába homlokegyenest más a belső világa, mint nekem; hiába ütközik a
személyiségünk, mint gumicsizma a nyakkendővel; és hiába futottunk
együtt néhány hónapig egy kiismerhetetlen párkapcsolatban. Az hamar
véget ért, a barátságunk viszont ennek ellenére nem.
– Annyira jó, hogy összefutunk – lelkendezik. – Találtam egy pasit!
Ezt
csak így, egészen szimplán mondja. Mintha a pasi mondjuk egy húszas
lenne, amibe belebotlott az egyik aluljáró koszos csatornafedelén, és
viszolyogva bár, de felszedte a földről.
– Nem mondod – mondom. – Hát ilyet!
– Olyan hülye vagy – öklöz gyomron mosolyogva. Sajnos ismeri a gyenge pontomat. Ezért is tudott levenni a lábáról a főztjével.
– Jó, jó! És milyen?
– Kicsit más, mint te – trillázik.
– Mennyire kicsit? A múltkori „nagyon más, mint én” olyan volt, mintha az ikertestvérem lett volna.
– Hehe. Annyiban más, hogy jobban képes alkalmazkodni a nyavalyáimhoz.
– Rigolyáidhoz…
–
Jó, hát nem mindegy? – kacag fel. Tényleg, nevéhez mérten hihetetlenül
csengő nevetésre képes. – De persze te sokkal jóképűbb vagy!
–
Nyilván – vigyorgok, és eltüntetem a söröm negyedét. Az évek során
valahogy beállt a torkom a hajszálra egydecis nyeletekre. Vajon most
büszkének kéne lennem?
Csenge
karon ragad, és az egyik sarokba rángat. Úgy látszik, a mai
cikkteljesítményem úgy ellazított, hogy bárki csak úgy könnyedén
taszigálhat.
–
De van más is – foszlik szét a mosolya barátnémnak. Pedig nála a jókedv
nem tünékeny dolog, az inkább rám jellemző. Már persze ha egyáltalán
képes vagyok felvenni előtte bármilyen derűs hangulatot, mert néha még
ahhoz is erőlködnöm kell. Muszájból nem lesz hahota. – Bajban vagyok egy
másik pasival.
– Ez meglep – mondom, de Csenge félreérti a hangsúlyomat.
– Ez most komoly – sóhajtja. Érezni is lehet ebből a sóhajból, eszem ágában sincs most viccelődni.
– Tudom. Ok nélkül nem szoktál bajba kerülni a férfiakkal. Még ha máshogy is hangzott, ahogy mondtam, ezt jól tudom. Mi történt?
Ekkor
esik meg a baj. Na nem az, amely a nőknél kilenc hónap múlva
visszavonhatatlan eredményt képez, de legalább olyan váratlan. Csenge
megfog, magához húz, hiszen ma ultrakönnyen rángatható vagyok, és szájon
csókol. De nem ám csak úgy pici puszit a számra, hanem a jobb helyeken
dívó érzéki, teljes-nyelves fajtával. Segítség, erőszak áldozata lettem!

(folytatás a következő bejegyzésben)
Címkék:

Hétfő 20:21

2010 július 28. | Szerző:

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

A Lloyd olyan
nekünk, mint mondjuk a hívőknek a Szent Péter-bazilika Rómában. Vagy az
argentinoknak Diego Maradona. Vagy esetleg a dzsessz műfajának Louis
Armstrong. Egyszerre szentély, bálvány és történelem. Oda hazajár az
ember, ha megpihenni vágyik; bizton összefuthat a barátaival, ha
hetek-hónapok óta elszakadtak egymástól; és felüdülhet, vagy ahogyan mai
napság dívik mondani: „stresszlevezethet”, ha a munkahelyi, magánéleti,
etcetera gőzök-gázok már robbanással fenyegetik az elméjét.
Szóval maga a hely hivatalosan ’Lloyd
Lazíthatsz BÁRmikor’, de nekünk már mindig csak maga a ’Lloyd’ marad;
ifjúságunk, korai felnőtt tipegésünk, és érett harmincasként is
levakarhatatlan törzshelyünk.
Szerencsére – csakúgy mint a Colombia – nincs
messze tőlem. A belvárost a csendesebb külsőbb élőhelyektől elválasztó
átmeneti peremvidéken trónol, egy ízléses kis tér domináns sarkán.
További jellemzői az elütő két emelet, a tematikus termek és a
klasszikus kocsma-triatlon lehetőségek. Maga a tökély á la szingli
attitűd.
Kicsúszok a fél
órából, mert csak fabrikáltam még cseppet a cikken, aztán a
fürdő-konyha-gardrób elfoglaltságok sem mentek pikk-pakk. Tudom, tudom,
erre mondják, akár egy menyasszony…
Mikor belököm a külső kétszárnyú ajtót,
meglehetősen nagy zaj érkezik velem szemben. A hétfői este ellenére
jócskán pezseg az élet, vagy tucatig jutok az ismerősök köszöntésében,
mire végre elevickélek a földszinti bárpultnál támaszkodó Szilárdig.
– Mi ez a rengeteg ember? Valami buli van,
vagy mi?
– Biztos téged
ünnepelnek – válaszol a kérdezett, és int Dininek, hogy hozhatja a
következő kört. Mármint neki a következőt, nekem az elsőt.
– Szilvi hol van? – tekingetek körbe. Szilárd
csak egy pillanatra néz hátra, aztán újra a frissiben elé lerakott
sörre koncentrálja a figyelmét.
– Elveszett valahol a tömegben.
Kezet fogok Dinivel, a hivatalosan Dénes
névre hallgató csapossal, ám mielőtt megkérdezhetném tőle, hogy ityeg,
máris a pult túlsó végén akad dolga. Felcsüccsenek Szilárd mellé az
egyik hátsókínzó bárszékre, és kifújom magam.
– Szóval kész vagy? – emelkedik meg
menedzserem kezében a söröskorsó.
– Kész. Kicsit toldottam-foldottam még rajta,
de ha ez nem megy át Norbinál, akkor semmi. Jobbat nem tudok.
– Mindig lehet jobbat… – réved bele a
szolidan elenyésző füstbe Szilárd barátom. Vajon csak én érzem úgy, hogy
ő valami egészen másról beszél? – Szerintem sínen vagyunk. Namármost a
kérdés az, mennyit legyen pofánk kérni.
– Még azt sem tudjuk, fixre, vagy cikkek
utáni fizetésre gondolt-e Norbi.
Én is a habba kóstolok, a búzasör kellemesen
kesernyésmentes íze ellen meglehetősen gyenge lábakon állok. Nyelvem
reflexszerű csettintésével Szilvi tájfunokat meghazudtoló sebességű
mosolya száll szembe az átellenes oldalamon.
– Szia Krisztián.
Esküszöm, úgy ragyog a lány, mintha szimpla
víz helyett smaragdgyöngyökkel zuhanyozott volna.
– Szia Szilvi – mosolygok vissza. – Csak nem
jól sikerült valakinek a meghallgatása…?
– Jóóóól? Tökéletesen! Azt mondták, tuti
biztos, hogy megkapom! Az utánam következőket már be sem hívták.
– Nagy-nagy gratula! És miféle reklámról van
szó?
Szilvi arca
kifürkészhetetlen mimikába megy át, de szólni nem szól semmit.
– Talán titok?
– Még az – feleli, és nem mindennapi
erőfeszítéseinek hála egyelőre valóban az is marad. Nem török le tőle,
Szilárd meg szerintem egy polcra helyezi a dolgot a házimunkákkal meg a
bevásárlással.
Dini hoz
Szilvinek is egy italt, gin-toniknak nézem, aztán egyszerű mozdulattal
kitúr Szilárd mellől. Erre mondja valaki, hogy a nők nem érik el mindig a
céljukat.

(folytatás a következő
bejegyzésben)
Címkék:

Hétfő 19:43

2010 július 27. | Szerző:

(előzmény a korábbi bejegyzésben)

"...Mondják, hogy fejétől bűzlik a hal, farkától meg a férfi, de ez csak a dolgok túlzott és téves elsúlyozása lenne. Hiszen hány és hány olyan húszontúl múlt lányka szaladgál a kapcsolatok lebutított egyszerűségét tarháló hétköznapokban, akik harminc felett érzik csak férfinak a férfit, nagymértékben óhajtván kiforrott karrierükkel, felépített egzisztenciájukkal és kapcsolati tőkéjükkel azonosítani a tehetősebbik nemnek tartott massza jellemvonásait? (Tehetősebb = többet megtehet, mint az ellenoldal) Summa summárum: a polémiát folyton az gerjeszti, hogy nem nézünk körül tüzetesebben a másik térfelén, ha meg mégis, akkor pedig túlontúl szubjektíven látjuk az ott dívó tényeket. S hogy ebből hogyan tudnánk kijönni egészséges békepipa-adogatásba torkollva? Tudja a jófene!"
Idáig sikerült ütnöm-koptatnom a billentyűzetet, s most félrelököm a klaviatúrát. Majd 100%-osan késznek érzem a cikket, csak a befejezés nem olyan ütős, mint ahogyan elterveztem. Azt már az elejétől tudtam, hogy függőben marad a vége, hiszen hogyan is lehetne igazságot szolgáltatni ebben a témában? De közel 2 óra agypödrés után valahol az utolsó soroknál fogyott el a puskaporom. Van ez így, mint ahogyan az is, hogy felvijjog a mobilom.
- Na? Na?
- Értelmes emberek köszönéssel kezdik a kommunikációt - mondom a tenyérvacakba nyűgösen. - Bár veled kapcsolatban úgyis hiábavaló minden illúzió…
- Hahaha... Na, mi van?
- Úgy érted, kész vagyok-e?
- Úgy hát! Lassan 8 óra felé kalimpálnak az óra mutatói, én meg itt heverek parlagon.
- Az busszal megközelíthető?
Közben a tekintetemmel még egyszer végigsiklok a szövegen, aztán a jól bevált taktikát alkalmazom, miszerint ha belenyúlnék az irományba, csak rontani lennék képes rajta. Ez egyelőre még csak próbacikk, egy napos határidővel, ergo több mint jó lesz így, ahogy van.
-  Jisoráz hahaha. Nagyon remélem, hogy ilyen elmés formát hozol a cikkben is. Szóval, kész vagy?
- Lenyűgöz az orosztudásod. Épp az imént szálltam le a kegyelemért rimánkodó billentyűzetről.
- Nagyon helyes. Akkor? Lloyd?
- Persze, de kell még egy fél óra - közben átveszem jobbomba a telót, hogy a ballal hozzáférhessek az e-mail-jeimhez.
- Tökéletes! Addig összekaparom Szilvit is a fürdőszobából, ott találkozunk. Ja, mellesleg ezúttal sikerült neki!
- Nem mondod - lepődöm meg őszintén. - Akkor most nem kell villany a dicsfény miatt?
- Na azért a vakítástól még messze van a dolog, de alakul, alakul... Már jön is kifelé a drága a fürdőből. Fél óra múlva míting, csá!
Úgy szakad meg a vonal, mintha elektromos kisülés érte volna a készüléket. Én még mindig fülemhez szorítom, miközben pásztázok az egyes postafiókok között. Mindenhol nyugi, semmi felzaklató levél. Persze ezt úgy is mondhatnám, még baromira körön kívül vagyok a szakmából.
Kilövöm magam a gép elől, és a fürdőbe megyek. Egy kis frissítő zuhanyozás, sörözéshez illik topformában menni. Jó, persze lepukkant állapotban is lehet, csak akkor éppen ellentétes előjelűnek számít az akció. Mi pozitívan (f)elszabadulni készülünk, nem árt, ha a külcsíny... izé külcsín is méltó ehhez. Hát még ha azt is hozzávesszük, hogy nekem jelenleg nem akad nőpartnerem. Se nem húszas, se nem harmincas. Hetvenes meg akkor se kell, ha ingyen mozijegyet kínálnak hozzá... Hogy erre a reklámból fakadó poénra pár hónap múlva is emlékezni fogok, azt nem veszem készpénznek, de hogy egy árva kanyi nem sok, annyi sincs a tárcámban, az már sokkal jobban dühít. Utoljára talán 2 hete kaptam valami csekély átutalást egy összekínlódott novella után, most meg itt állok az előszobában kifordított zsebekkel. Tudod mit, kedves Szilárd barátom? Jössz nekem egy kis előleggel a Norbi-féle sikeres állásinterjúért!
(folytatás a következő bejegyzésben)

Címkék:

Hétfő 9:56

2010 július 26. | Szerző:

(előzmény a korábbi bejegyzésben)


Egyként fordulunk a közénk toppanó felé, mosolygásunk a köröttünk terjengő nagyvárosi szmogba illan.
–
Bocsánat, zavarok? – vigyorog Szilárd barátom, bár csak a vak nem venné
észre, hogy kevés emóció áll messzebb tőle per pillanat, mint a
sajnálat.
–
Végtelenül – morgom neki, és próbálok szemeimmel valami jelzésfélét
küldeni felé. Olyasmit, hogy „na kopj le szépen marha gyorsan”, vagy
valami hasonló töltetűt.
–
Én csak a barátomat jöttem összeszedni – kezd bele zavartalanul, de
pillantása céltáblája nem én vagyok. Lehet találgatni, hogy kicsoda.. –
Volt olyan kedves ugyanis, hogy magamra hagyott, miközben épp a jövőjét
próbáltam megalapozni. És nem is csak éppenhogy, hanem színtiszta
acélból, amelyre lehet építkezni.
– Valóban? – villant újra mosolyt a lány. – Akkor ezek szerint rövidesen ki is derül, hogy kicsodák maguk…
–
Senkik… izé semmi különös – ez már én lennék. – És úgy pontos, ha
elmondjuk, hogy az építkezéshez én értek. Szilárd barátom csupán ás,
ásogat, áskálódik, de a tartalmat már nem ő tölti a gödörbe.
– Na ja, ez is egy nézőpont – fintorog a számra vett, de csak nem szakad el a szeme a robogós lányról. – Apropó, Kálmán Szilárd.
–
Pallagi Krisztina – nyújt neki kezet a lány. Én valahogy úgy érzem
magam, mintha gyertyatartó lennék kettejük bontakozó ismerkedésének
oltárán. – Ön pedig?
A lány szakít Szilárd ábrázatával, és rám veti fojtogatóan zöld pillantását.
–
Győrváry Krisztián – mutatkozom be én is, és végre jobbomba vehetem
selymes tapintású kezét. Ugyan nem látom magamat, de ha most nem
vigyorgok, mint a fakutya, akkor soha.
–
Hogy ezen így végre túlestünk – veszi vissza a gyeplőt a betolakodó -,
akár egy kényelmesebb helyen is folytathatjuk ezt a kis párbeszédet. Bár
sajnos Krisztiánnak dolgoznia kell, én viszont…
–
Engem várnak – zárja rövidre az invitálást, és egyben a totális
kigolyózásomat Krisztina, és végérvényesen előveszi a hóna alól a
fejvédőt. – Talán majd máskor, srácok.
Mosollyal
int búcsút nekünk, mi pedig döbbenten nézzük, ahogyan megragadja a
robogóját, végre menetirányba fordítja, és felülvén rá, a gyalogosok
közé fúrja magát. A sarkon dobbant le az úttestre, aztán szem elől
veszítjük.
– Kösz, mint mindig!
Hangomban
nem kevés keserűség csordogál. Szilárdra nézek, sóhajtok egyet, és
elindulok hazafelé. Ő rögtön mellém pattan, cigit kotorván elő a
zsebéből.
– Most mi van? Ne mondd már, hogy én voltam az elefánt?
– Hát akkor kicsoda?
–
Mondjuk te. Ha nem lépsz közbe ezzel az építkezős baromsággal, akkor
már békésen kávézgatnánk egymásba gabalyodva a Colombiá-ban. Timit pedig
megenné a fene, hogy ki ez a csaj…
– Mert csak ez számít, ugye?
–
Komolyan nem értelek, Krisztián! Te hagysz faképnél engem, nem szólsz,
hogy „bocs, megálltam csajozni”, amikor pedig visszakullogok, még én
vagyok a hibás. Különben hogy szedted össze ezt a lányt?
–
Figyelj, nekem meg kell írnom azt a nyamvadt cikket – torpanok meg. Még
szerencse, hogy a mögöttem jövő bácsika éberebb, mint azt kora
feltételezné, és egy elvetemült manőverrel kikerül engem. Ha lenne
botja, biztosan rosszindulatúan lengetné felém. De nincsen, nekem pedig
kedvem nincsen most tovább hallgatni a barátomat. – Majd este felhívlak.
Addig megírom ezt az izét, aztán levezetünk pár sörrel.
–
Ez már jobban hangzik – vágja felém a vigyorát Szilárd, és a mobiljáért
nyúl. – Ha minden igaz, Szilvi kijött már arról a válogatásról. Öt az
egyhez, hogy megint vigasztalásra szorul…
– Te pedig másra se vagy jó, mi?
– Hogy te mekkora… igazságokat tudsz mondani, ha akarsz!
Szilárd
szélesen ontja felém a vigyorát két füstölés között, majd csát int, és
balra átvág az úttesten. Nem tudom, hányszor kell még kondicionálnom
magamat, hogy ne hagyjam annyiban a dolgokat, amikor sérelem ér, de az
világosan kiderült, hogy nem ma fogom elkezdeni. És nem feltétlenül
Szilárddal. Befordulok jobbra, és már azt a bugyuta cikket érlelgetem a
fejemben.


(folytatás a következő bejegyzésben)
Címkék:

Hétfő 9:51

2010 július 25. | Szerző:

(előzmény a korábbi bejegyzésben)


Az
utcára toppanván a jól ismert nyüzsgés fogad. Vagy inkább befogad.
Jobbra kezdünk sodródni az áradattal, pontosan abban az irányban,
amerről korábban érkeztem. Nem is kerüli el a figyelmemet az a robogó,
amelynek felettébb mókás – és helyzetmegmentő – tornászmutatványomat
köszönhettem. Hogyan is kerülhetné el, amikor továbbra is a járda kellős
közepén trónol, dacolván a tovasietők pulzáló hullámaival?
Megtorpanok.
Szilárd persze robog tovább, és magyaráz szokásos feltűnő stílusában,
csak már csupa-csupa idegennek, mivel én kiváltam a követői közül.
Időlegesen.
Szóval
megtorpanok, hogy szemügyre vehessem a robogót. Nincsen rajta semmi
különös, talán csak a hátuljára ragasztott „Ha a hátamat látod, jössz
egy kólával” matrica. Jópofa, és egyben szánalmas is. Éppen azon
gondolkodom, hogy bosszúból kicsit átfirkálom a közhely-köpést, amikor
váratlanul megérkezik a jármű gazdája. Egyenesen filctollat szorongató
előre hajolásom közben lep meg, akár egy puskázáson ért diákot.
–
Talán csak nem a fogalmazással van baja? – szegezi nekem a kérdést
bukósisakja menedékéből. Majdnem elejtem a tollat, de az a kezemhez
ragadt. Kimagyarázhatatlan corpus delicti.
– Izé, láttam ott egy…
–
Nem is tudtam, hogy a parkolóőrök manapság ennyire felszívták magukat a
kulturális öntudat terén. Csak nem az a gond, hogy a mondat igazi
gyalogos-káromlásnak számít?
–
Nem, csak, vagyis… nincsen éppen túl jó helyen – egyenesedem fel.
Próbálom visszaszerezni a szituáció közben elvesztett igazságérzetem
szülte büszkeséget. Magyarán jól titkolt férfiasságomat.
– Tudom, tudom, stílszerűbb lenne a hátamra ragasztani… – visszakozik a bukósisakos.
– Mármint a motor – teszem hozzá.
–
Már miért ne lenne jó helyen? – akad fenn a robogó gazdája. – Ha az
úttesten hagyom, az autósok küldenek el a búsba, a fal mellett pedig
csak kirakatok és kapualjak vannak. Mintha az egész nyomorult város
egyetlen emberrágta gigantikus ementáli lenne!
– Na de így meg felbuknak benne az emberek – riposztozom. Hm, micsoda kifejezés ez.
–
Az emberek úton-útfélen felbuknak a saját megszokásaikban. – kezeit a
sisakjához emeli, és kezdi kibontani a pántokat. Úgy tűnik, hosszabb
litániára készül. – És még csak akadály sem kell nekik, hiszen azok
bennük magukban vannak. Bár persze mindennél nagyobb divat a saját
vakságunkért a világ sokszínűségét hibáztatni. És itt közel sem csak a
látásra gondolok…
Míg mondja, kibújik végre a sisakjából, s már nem csak szűrve jut el hozzám a hangja. Hanem végre teljes bájos csilingelésében.
A lány kissé hátrább sepri a sisaklevételtől előre bukott hajtincseit, és hóna alá vágja a fejvédőt.
– Tehát, aki pofára esik amiatt, hogy nem néz a lába elé, szerintem bőven megérdemli.
Én
nem tudok megszólalni. Igaz, vitába lehetne szállni degradáló
elképzeléseivel, de nekem éppen más dolgom van. Ugyanis elég csúnyán
elveszni készülök egy fojtogatóan zöld szempárban, a hozzá tartozó
keskeny, vékony ajkakban és a körülöttük repdeső aranybarna
hajtincsekben.
– Most mi van? Ennyire lenyűgöző volt az okfejtésem?
– Dehogyis… illetve dehogyisnem. Inkább nem vitatkozom – felelem, visszanyervén a lélektávollétem… izé -jelenlétem.
–
Azt mindjárt gondoltam – mondja kissé lekezelően, és előkapja a hóna
alól a sisakját. Ez már kevésbé tetszik nekem. Mármint hogy lekezel, és
egyben menni is készül. Hangot is adok nekik.
–
Én majdnem a nyakamat törtem, mert éppen siettem valahová. De nem
hiszem, hogy ebből kiindulva azonosítani kellene engem a birkaként
tévelygő tömeggel.
–
Nocsak! Valaki kikéri magának a nyilvánvalót – mosolyodik el, a
sisakját pedig visszadugja a hóna alá. – Nem éppen magára gondoltam. A
birka tömeg ritkán szokott filctollat ragadni, hogy kreatív bosszút
eszeljen ki megtorlásul. Ők inkább a fizikában hisznek. Mármint a
fizikai erőben.
– Végre egy kedves mondat – vigyorodom el én is. – Persze nem a birka tömegre, hanem rám nézve.
– Miről maradtam le?
Ez
már a kifulladva érkező Szilárd volt. Szerintem a kertvárosból fordult
vissza, ahol végre észrevette, hogy egyedül maradt a nagy
száj-jártatásban.


(folytatás a következő bejegyzésben)
Címkék:

Hétfő 9:38

2010 július 24. | Szerző:

(előzmény a korábbi bejegyzésben)


Timi
az asztalunknál terem, és kávéscsészéket pakol elénk. Pont a
hatásszünetkor érkezett, akárha így lett volna megrendelve. A véletlen
nagy dramaturg tud lenni.
–
Szóval, ha azt mondom, hogy holnap reggel 9-re legyen a mail-boxomban
egy cikk mondjuk a… a harmincas férfiak húszas csajok felé tendálásáról,
ott tud lenni?
– Még kávét is küldünk melléje – vigyorog Szilárd, majd kortyol a feketéjéből. – Ugye, barátom?
Ez
utóbbi kétségkívül nekem szól. Érdekes, többnyire paprikajancsi vagyok,
és hasonló kaliberű szerencsétlenségek, most meg hirtelen előléptem
baráttá. No mindegy.
– Persze – felelem. – Nem gond. Érdekes téma. Van mit írni róla.
–
Hát csak legyen – bólint elégedetten Norbi, és ő is szürcsölget párat a
kávéjából. Nagy és kölcsönös megelégedettség telepszik ránk, s majdnem
agyon is nyom bennünket a sekélyességével, de Szilárd, a porondmester
résen van. Talán túlságosan is, mint kiderül.
– És ha a vizsgán átmegyünk, akkor…
– Akkor beszélhetünk a folytatásról – fejezi be Norbi számára megfelelően a mondatot.
– Semmi mézesmadzag?
–
Még csak egy nyavalyás medvecukor se – mosolyodik el diktálónk és
parancstevőnk, és kezet nyújt. Illetve először lerakja a kávémaradékot,
majd aztán ad jobbot. Nekem is, Szilárdnak is. Erős és határozott
kézszorítások után köszön el, és távozik. Egyként nézünk utána.
– Majdnem elcseszted – pöfékel felém Szilárd ripsz-ropsz elővarázsolt cigiregyújtása közben.
– Hát, majdnem.
– Ha én nem vagyok…
– Tudom, akkor én még kevésbé.
Vigyorgunk, mint a tejbetök, mire Timi odakormányoz mellénk.
–
Ki volt ez? – kérdi kíváncsian. Meresztgeti kicsit óriásian zöld
szemeit, de csak nem akarunk felelni neki. Én már a cikken töprengek,
Szilárd meg szerintem valami esti randin. – Naaa, ki volt ez?
– Hogy mi van? – eszmél fel karrierlökdösőm. – Mi van?
– Naaa, lécci, ki volt ez a pofa?
– Ne selypíts, mert azt nem szeretem. Persze mást se nagyon, de ez egy másik lap, vagy mi.
– Nagykutya? Pénzespasi? Filmsztár?
–
Drágám, ha ez filmsztár lett volna, akkor már az autogramjaival lenne
tele a formás kis cicid. Na vigyél másik asztalhoz is kávét szépen!
– De bunkó vagy – csücsöríti lekonyulóan Timi, és arrébb himbálózik. Szilárd azért hosszasan a feneke után pislant.
–
Szegény – réved a lány hátsójára, akárha a fiatalsága ringana vele
tova. – Azért kedvelem, de ez az esze semmi, toszd meg jól stílus akkor
sem fekszik nekem, ha szó szerint feküdne…
– Azt hiszem, ezt beleírom – mondom.
– Mit? Mibe?
– Hát ezt az utóbbi mondatodat.
– Miért, mit mondtam? – most Szilárd barátom néz olyan bután, mint akiben zöldre váltott az ostobaság.
–
Mindegy – löttyintem torkomba a kávé utóját, és azzal a tettrekész
pillantással vetem az arcomat Szilárd irányába, amelyet már jól ismer.
– Igazad van, menjünk!


(folytatás a következő bejegyzésben)
Címkék:

Hétfő 9:17

2010 július 23. | Szerző:

(előzmény a korábbi bejegyzésben)



Szilárd kisiet elém.
–
Oké, mondhattad volna, hogy szerepet kaptál egy kandi kamerás
vígjátékban, akkor nem feszengtem volna ennyire amiatt, hogy elcseszed a
jövőnket.
Humora mindig is volt a srácnak, szerintem az empátiáját is arra cserélte be, amikor a személyiségjegyeket osztogatták.
– Menjünk már be, mindenki engem bámul – mondom erőtlenül.
Így
teszünk. Norbi az asztal előtt továbbra is állva, egy millimétert sem
mozdulhatott, amióta a show elkezdődött. Ez most vagy jó nekem, vagy
éppen ellenkezőleg. Bölcs meglátás.
– Szia! Bocsánat! Azt hiszem, nincs még egy olyan ambíciójú tehetség ebben a városban, aki ennyire képes törni magát.
Ez
én voltam. Kidüllesztettem a mellem, hogy valami tartást adjak cool
verbális belépőmnek, de azért egy tükörbepillantás erejéig nem mernék
mérget venni a hatásfokára.
– Öööö… semmi baj – nyögi végül Norbi. – Izé, jól vagy?
– Persze, majd összeforrok. Szóval bocsánat a késésért. Olyasmi hátráltatott, ami még soha.
Persze, elaludtam, mint a sicc. Ja, ezt nem mondtam ki hangosan.
–
Akkor, szerintem üljünk le – bújik bele Szilárd a tárgyalásvezető
gúnyájába. – Nem szeretnénk sokáig rabolni az idődet, csak amíg egymás
tenyerébe nem csapunk.
Vigyorog. Egyúttal int az alvajáró Timinek a messzeségbe, hogy hozzon kávét. Magabiztos a pofa, különben nem lenne rá szükségem.
– Jól van – ülepszik vissza Norbi. – Tényleg nincs sok időm. De most már kíváncsi vagyok, mitek van.
–
Lazán a legjobb agyas írástudó, aki már nem gyakornok, helyette profi,
ráadásul szabad státuszú, és csakis teljesítmény után követel.
Esküszöm,
ennél lényegretörőbb, csillogóbbra fényezett, menedzselésnek szánt
jellemzést egy teljes kampánystáb nem lenne képes összehozni. Csak
Szilárd barátom.
– Úgyhogy az ajánlatunk az, hogy…
–
Pillanat – szakítja félbe Norbi. Áttolja jobb kezéből a balba márkás
öngyújtóját. De nem gyújt rá. – Ajánlatom szerintem itt egyelőre nekem
lehet.
Bűnbánóan bólogatunk. Én törődöttebben, Szilárd megjátszósabban. De legalább egyszerre tesszük.
–
Mindenesetre sikerült felcsigáznotok. Azt ti is tudjátok, gondolom,
hallottatok róla, hogy csak azért, mert még nem ismert valaki, nem
mondok neki kapásból nemet. – Most tényleg csendben vagyunk. És
figyelünk ezerrel. – Viszont valamit le is kell rakni az asztalra ahhoz,
hogy esély legyen bekerülni a csapatomba. Hangsúlyozom, esély!


(folytatás a következő bejegyzésben)
Címkék:

Hétfő 9:12

2010 július 22. | Szerző:

(előzmény a korábbi bejegyzésben)


Négy
emeletet kell csak lejtirányban teljesítenem, meg keresztülvágni a
négysávos, belvárosi forgalomcsúcsot birtokoló autós úttesten, hogy
néhány száz méter, meg egy éles kanyar után végre beeshessek a
Colombiába.
De persze ez nem megy olyan gyorsan, mint ahogyan szépen kényelmesen sikerült leírnom magamban.
Míg
lótok-futok, csak végigszaladok még egyszer az úttest után azon is,
hogy hová is készülök éppen. Jó, persze, a Colombiába, kedvenc
törzskávézómba, ahol már minden bizonnyal tűkön ülve, és a késésemet nem
jó néven véve vár Szilárd meg Norbi. Előbbi a barátom és
karrieregyengetőm (szóval ügynököm, vagy mifene), utóbbi pedig annak a
lapnak a kiskirálya, ahová betörni készülök. Írásaimmal, tehetségemmel,
személyiségemmel.
Norbit
nagyjából három hete ismertem meg teljes fizikai valójában; addig a
napig csak én tudtam, hogy ő kicsoda, de a véletlen összefutós parti
után már ő is megbizonyosodhatott arról, hogy én ki vagyok. Na persze
semmi extra, mezei egytucat nyelv… izé tollforgató, akinek sokat
jósolnak. Abba persze most ne menjünk bele, hogy kicsodák is, végtére, a
szülők – ugye – nem számítanak, a barátok pedig… nos, ők sem nagyon.
Más meg még egyelőre nem regél dicshimnuszokat rólam.
Szóval
ezért is lenne élet-halál kérdése, hogy még azelőtt beessek a jól
ismert kávébarnára mázolt Colombia hasonszínű ajtaján, mielőtt Norbi
viszlátot int Szilárdnak. Meg nekem. Egyúttal a karrieremnek is.
A
hátralévő párszáz méteren úgy suhanok az emberek tömege között, mintha
sebezhetetlen lennék. Kár, hogy erről a sarok mögött keresztbetolt
robogónak senki nem szólt. Úgy esek át rajta, mint jobb napokon a
tigrisbukfencet hányó tornász világbajnok. Csak én sem érkezni nem tudok
puhán, sem pedig büszkén felállni, mint ahogyan azt a sportágban
tanítják. Akkorát taknyolok, hogy decibelekkel nyomom felül a tovaröhögő
forgalom zaját.
Így
sikerül olyanra a belépőm, mint egy Tom és Jerry rajzfilmben. Mikor
Szilárd – ezt utólag tudom meg, nem hantázok – minden mindegy alapon
sóhajtja kétségbeesetten az indulni készülő Norbi felé, hogy: „biztosan
valami baleset érte, de általában Krisztiánt még az sem szokta
visszatartani…”, akkor száguldok el a Colombia első frontjának
gigantikus ablaktáblája előtt. Vízszintes testhelyzetben, akár egy
pizsamás szuperhős. Persze azzal a különbséggel, hogy rajtam sem
magabiztosság, sem fizikai paraméterek sűrűje, sem pedig köpenyszerű
fityula nem lebeg.
Az
egész olyan, mint egy lassított burleszk film: kalimpáló test balra el
az üveg előtt, két megdöbbent fej vele azonos irányban követi az ablak
mögött. Csak a happy end hiányzik.
A
bejárat küszöbéről tápászkodom fel az utca porából. Ha újjászülető
főnixmadár lennék, biztosan ígéretesebben és elegánsabban tenném, de
pillanatnyilag be kell érnem annyival, hogy bár koszosan és itt-ott
horzsoltan, de egyben vagyok.


(folytatás a következő bejegyzésben)
Címkék:
« Régebbi bejegyzések
Frissebb bejegyzések »

Üzenj a kazánháznak!

Blog RSS

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!